Az, hogy mikor kezdődött Krisztánál ez a szokás, szinte senki sem tudná megmondani. Ám az biztos, hogy a gyerekek az oviban hamar megtanulták, hogy a hirtelen elfelhősödő tekintet, és az ökölbeszoruló kezek azt jelentik, csalhatatlan jelei annak, ami azután következni fog, hogy Kriszta …
Apa volt az első, aki mikor meglátta csepp lányát, kidugta a nyelvét, csavart rajta egyet, ráharapott, és a száját mosolyra húzta. Az egésztől olyan lett a feje, mint ha a mosoly szét akarná szakítani, és csak a fogai tartanák egybe. Ezt persze számos bohóckodás követte, ami arra volt hivatott, hogy a síró, időnként hisztiző leányka figyelmét elterelje, vagy csak pusztán a móka kedvéért. Aztán egyszer anya is megmutatta. Éppen egy új ruhát kapott, ami telis tele volt színesnél színesebb mintákkal. A mi kíváncsi Krisztánk mindent megtett azért, hogy megszerezze magának. Anya, hogy megköszönje a csodás ajándékot, egy cuppanós csókot nyomott apa szájára, közben a színpompás ruha kicsúszott a kezéből, amire a szemfüles leányka le is csapott, és anyának csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Amit hangos kacagás követett, majd egy nyelvöltés, Kriszta részéről pedig hiszti.
– Add ide! – szólította fel Judit Krisztát, majd kitépte kezéből a babát.
Az óvoda gyermekzsivajtól hangos termében senki sem figyelt fel a kibontakozó konfliktusra. Kriszta szája görbülni kezdett, kezei ökölbeszorultak, majd ki is nyíltak, de csak azért, hogy megragadják Judit haját. Judit felsikított, és elejtette a babát. Kriszta felkapta és bár már magában mosolygott, kifelé azért még durcás képet vágott, összehúzta a szemét, beszűkültek az orrcimpái, és kinyújtotta a nyelvét. Siker! Ezek után, természetessé vált, hogy bármilyen hasonló helyzetbe került is, élete folyamán, vagy ha sikert ért el, sosem bírta megállni, hogy ki ne nyújtsa a nyelvét. Arra sosem fog fény derülni, hogy ki találta ki, de a gyerekek Öltögetőnek kezdték csúfolni, és bár már a nagymama korba is belelépet, amikor a huncut unokák az ajtó mögül azt lesték, hogy a híres, hírhedt nagyi miként köti nekik a pulcsit miközben a nyelvét ki-ki dugja a szákjából.
Olyan hat éves forma lehetett, amikor apu egy pompás mesekönyvvel jött haza. Pom Pom Meséi.
„Hogy kicsoda Pom Pom? Nem ismeritek? Őt igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan.
Bámulatosan változtatja alakját! Lehet olyan, mint egy kifordított bundakesztyű, vagy paróka, esetleg szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt…
Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon és föööl (höhöhöl) s leeee (hehehe), mivel egy szellő hintáztatja az ágat.”
Az első szerelem. Lehet így nevezni egy könyvet? Ha azt vesszük, hogy attól fogva, mindenhova magával vitte, állandóan a kezében forgatta, és minden részét begyűjtötte, akkor igen, valóban ez volt az első. Mivel a legtöbbször anya volt az, aki esténként felolvasta, egyszer úgy döntött ilyet ő is tud írni. Az írás pedig nem másról szólt, mint saját, szeretett lányáról.
És persze történt egyszer, hogy Picúr, miközben az iskolába indult, valami szokatlan, fura dologra lett figyelmes. – Hiányérzet. – villant fel benne a gondolat; – Valamit otthon hagytam. – futott tovább ugyanazon a szálon. – Haza kell mennem, hátha akkor eszembe jut, és magammal tudom vinni. Már fordult is volna vissza, amikor a szél megmozgatott a feje felett egy ágat, ami aztán recsegve hajladozni kezdett. És akkor beugrott neki a dolog: – Hát persze Pom Pom! Na de hová tűnt Pom pom? – tette fel a költői kérdést, amikor látta, hogy a megszokott ágon, amin legjobb barátja szokott ringatózni, most még csak Gombóc Artúr sem ül. Ha nem Picúr lett volna történetünk főszereplője, akkor gondolkodás nélkül megrántja vállát, és elindul az iskola felé, de itt most sok forgott kockán. Talán a Bátor Tintanyúl ragadta el? Vagy csak meglátogatta Festéktüsszentő Hapcibenőt? Rosszat sejtett. – Lehet, hogy az Órarugógerincű Felpattanó van a dologban? – jegyezte meg félhangosan félelmének legnagyobb gyanúját.
Első útja a Radirpókhoz vezetett, aki köztudottan a legjobban informált barátja volt mindközül. Azonban, most ő is csak tanácstalanságáról tett tanúbizonyságot A Madárvédő Golyókapkodó ellenben több segítséget tudott nyújtani. Madár barátait magához hívta, és megkérte őket, hogy jól nyissák ki a szemüket, és minden gyanús bojtot jelentsenek neki. Nem is kellett sokat várni, egy veréb hamar jelezte, hogy egy kislányt látott az iskola felé menet, akinek a haja pont olyan volt, mint Pom Pom.
Picúr megköszönte a segítséget és gyorsan elszaladt az iskolába. Már a kapunál járt, amikor észrevette a Pom Pom alól kikandikáló kislányt, aki lelkesen búcsúzkodott új barátjától, majd amikor felfedezte a falfehér Picúrt cinkosan rákacsintott, és kinyújtotta rá a nyelvét.
– Hát ez meg ki volt? – kérdezte Picúr Pom Pomtól, mikor a két régi jó barát végre kettesben maradt.
– Ő volt a Nyelvét Öltögető Csatátnyerő, de ez egy hosszú történet, ha megvárhatlak, suli után elmesélem.
– Hát nem bánom. – mondta Picúr, és már szaladt is az iskolába, mert a csengő a tanítás kezdetét jelezte.
Kriszta, a meseközben behunyta szemét, hogy maga elé képzelhesse Pom Pom minden résztvevőjének alakját. A színes, rajzolt világot, azt a nevezetes faágat, Picurt és a többieket, sajátmagát és persze a történetet is. Miközben összpontosított, még a nyelvét is kidugta. De azért sajnos egy dologra elfelejtett odafigyelni, és anya szinte még bele sem melegedett igazán a mesélésbe, Kriszta már aludt is. Anya rámosolygott, megigazított egy kósza tincset a lány üstökén, majd leoltotta a villanyt. Halkan kiosont a szobából, de az ajtóból kifelé menet, nem állhatta meg, hogy cinkosul vissza ne forduljon, és ki ne öltse alvó lányára a nyelvét.
1 hozzászólás
Szia, ez nagyon aranyos lett. Amikor én kislány koromban kidugtam valakire a nyelvem, rendszerint a sarokba állítottak. 😀