A végtelen hosszúságú éjszaka nem akart múlni.
Ilonka néni úgy érezte, hogy már eleget aludt, réges-régen meg kellett volna virradni. Az ablak sötét négyszöge azonban nem világosodott. Felkapcsolta az éjjeli szekrényen a kislámpát és a vekkerért nyúlt. Szemüveg nélkül, hunyorogva próbálta megnézni az órát. Öt óra, állapította meg, és nagyot sóhajtott. Eloltotta a kislámpát, nyögve a hátára fordult. Már megint zsibbadt a bal karja, az ágyhoz ütögette, amíg csillapodni érezte a zsibbadást.
Odakint feltámadt az őszi szél, rázta a kerti fákat, szaggatta róluk a sárguló leveleket. Kopp, kopp, kopp mintha az ajtón kopognának, úgy hallotta.
– Ugyan ki lehet az, hajnalok hajnalán? – gondolta aggódva. Mozdulatlanul feküdt az ágyában, fülelt, de csak a szél zúgását hallotta, ahogy az lezúdult a környező dombokról. Na most megint egy koppanás! Aztán semmi. Most megint gyors egymásutánban három halk koppanás.
– Csak a dió hull a fáról a kamratetőre – nyugodott meg végre. Elfészkelődött a régi matracon, és hallgatta a szelet. Az úttesten és a járdákon sodródó falevelek száraz széle az aszfalthoz csiszolódott, zizegve szánkóztak végig az úton. Csepp, csepp, csepp, csepegett a megvetemedett tetőléceken szétcsúszott cserepek között az őszi eső a tornác kövére készített bádogvödörbe. Állig húzta a paplant, bedugta alá a karját, lehunyta a szemét.
Csatt, csatt, csatt, csattog a habverő az üstben, s, s, s, súrlódik a nyújtófa az asztalon a tésztához, kop, kop, kop, kopog a fakanál a tál oldalán, a sűrűsödő krémben, ahogyan az ügyes asszonykezek forgatják. A konyhát betölti a sülő sütemények illata. Már egy hete csak sütnek-főznek. A szobában tele a sublót minden fiókja süteménnyel. Esküvőre készülnek, az ő esküvőjére. A kisepert pajtában terítenek a kereszték a vendégeknek, a kocsmából elkért, a fal mellett körbe rakott asztalokon. Délután megrakják majd a kis dobkályhát is, amit beállítottak a sarokba, hiába van szép, napos idő, azért október elején foga van már az estéknek.
Kimosva, kikeményítve az édesanyja hófehér menyasszonyi ruhája, mind a sok alsószoknya és a csipkedíszes nehézselyem felsőszoknya, a hófehér, testhez álló, sonkaujjú flitteres blúz, a fehér zsinóros, gyöngyös pruszlik, a fehér nagykendő. Ebben esküszik ma ő is, az édesanyja egyetlen lánya.
– Jaj az a Mihály, hogy az milyen egy fess legény, azzal a sok sűrű, fekete hajával, azzal a kackiás bajszával, a nevetős fekete szemével. – ábrándozik, miközben a haját fonja egy ágba, belefonva a rózsaszín szalagot. Ma lesz utoljára így a haja, holnaptól már koszorúba fonja, feltűzi, kendőt köt rá, mint az asszonyok. Holnap már asszony lesz.
– Gyere jányom – nyitott rá az édesanyja a tisztaszobába – őtözzünk, mert egy fertályóra múlva indulni köll mán a templomba! Azzal kezdi ráadogatni sorban a szoknyákat. Milyen sok van belőle, hogy suhognak a feje felett a levegőben, mint a hófehér madarak szárnya, ahogy egymásután ráadják. Sorban mindet megköti a derekán, a csipkedíszes, nehézselyem felsőszoknya már szinte vízszintesen fekszik a többi tetején. Belebújik a grenadin blúzba, felveszi a pruszlikot, a mellén keresztbe ráköti az édesanyja a hófehér gyapjú nagykendőt. Aztán gyors léptekkel a kis üveges szekrénykéhez siet az anyja, ami a tisztaszobában a szentkép és a tükör között a falra akasztva őrzi az ő hajdani menyasszonyi pártáját. Kiemeli a szekrénykéből a díszes, gyöngyökből, szalagokból, viaszvirágokból készült fejdíszt, lefújja róla a láthatatlan porszemeket, ráilleszti a leánya fejére, akkor elégedetten elmosolyodik. Agyondolgozott két keze közé fogja a menyasszony lánya kezét, és elmondja azt, amit az édesanyja neki mondott, amikor régen, ebben a ruhában őt készítette fel az esküvőjére.
– Engedjed jányom majd éjszaka az uradnak, hogy tegye a dógát. Köll az a kisgyerek végett – azzal elfordul, és már megy is öltözködni, becsapódik mögötte a tisztaszoba ajtaja.
Ilonka néni a csattanásra egy percig az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott, aztán kinyitotta a szemét.
– Valamit felborított a szél odakinn. Vajon mit dűt, borogat? – micsoda bolond egy idő van mindig. Az a ménkű nagy fa a szomszéd kertjében, csak azt ki ne döntse ez a bolond szél. Micsoda kár lenne abbúl – morfondírozott.
Ő tavaly kivágatta mind a nagy fákat az udvarában, nem bírta idegekkel ezeket a szélviharokat. Ez a régi öreg vályogház még elég jól ellenáll az időnek, de egy nagy fa ami kárt tenne benne, azt már nem bírná megjavíttatni, abból a kicsike nyugdíjából. Éppen elég lesz a sok hullott gyümölcsöt összeszednie, azzal a fájós derekával, meg a faleveleket összegereblyézni.
– Édesanyámmal álmodtam az imént. Azt mondják a régi öregek, hogy halottal álmodni esőt jelent. Esik is rendesen odakinn, csak úgy csurog az eresz, még idebenn is hallani.
Hát kisgyerek az nem lett. Fiatalon nagy beteg lett, sokáig a kórházban volt, úgy nézett ki, hogy meg sem marad. Aztán mégis megmaradt, csak gyerek az nem lehetett. Azt gondolta, hogy el is hagyja az ura emiatt, de együtt maradtak. Az öccsének a kisfiát, a kis Lacikát, később meg annak a két kislányát, az Orsikát és a Barbarát szeretgették, vigyázgatták a sajátjuk helyett. Milyen szépek, milyen aranyosak voltak. A kedvenc könyveikből mennyit mesélt, verselt nekik… Van amire még emlékszik is.
„Bóbita, Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra, ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
Bóbita, Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében.”
Az oldalára fordult és észrevétlenül lecsukódott a szeme.
– Orsika, gyere már, gyere szépen kislányom! Ne kelljen százszor mondani!- szólongatja a csepp kislányt. El kell mennie a boltba, néhány dolgot venni az ebédhez. Viszi a kislányt is, egy kis levegőzés, mozgás nem árt neki sem. Már két napja csak esik ez a hideg őszi eső, be van szorulva a házba a gyerek is. Hol őnáluk, hol otthon, de mindig csak benn a lakásban. Végre elállt egy kicsit az eső, s bár borongós most is az idő, tán nem ered el újra, amíg megjárják a boltot. Bár ha így haladnak, délre sem érnek oda. Féllépésenként megáll a kislány, leguggol, és egyre csak a földön bogarászik. Most is csak a hátát, meg a gömbölyű popsiját látja a kis kék plüss overállban, meg a nagy fehér pompont a sapkája tetején. A picike ujjacskáival egyre csak a földön turkál, a lehullott avarban. Mintha a falnak beszélne, nem akarja abbahagyni a vizes falevelek között a kotorászást ez a gyerek. Lassan, halkan megkerüli, és leguggol, hogy jobban lássa, mit csinál a kislány. Orsika egyenként felemeli a sáros, vizes elsárgult leveleket, és egy kis kupacba rakja a lábacskája elé.
– Orsikám, csillagom olyan piszkosak, sárosak a falevelek, nedvesek és hidegek a sok esőtől, megfázik a kis kezed. Gyere szépen kislányom, menjünk a boltba! Aztán főzünk finom ebédet otthon. Segítesz majd nekem? Hagyd már ezeket a lucskos leveleket! Miért szedegeted fel őket?
A kislány felemeli a fejét, a kis kerek arcocskáját pirosra festette a hideg és a hajlongás. Ráemeli huncutul csillogó nagy, barna szemét, feléje nyújtja a kezében levő sáros, vizes őszi levelet és megszólal:
– Kejesem Bóbitát!
Olyan édes, olyan meghatóan aranyos, hogy ő szólni sem tud. Felegyenesedik, aztán lehajol, hogy megpuszilja azt az édes kis arcocskát, de a kislány felugrik, és szaladni kezd. Fut, fut, egyre sebesebben távolodik tőle a kis kék ruhájában, a sapkáján billeg a nagy fehér pompon.
– Orsika! Orsika! – kiabálja kétségbe esetten.
A saját motyogására ébredt. Megkönnyebbülten sóhajtott. Csak álmodott megint. Az ablakon át már egy kis szürke derengés látszott az égen.
– Hál istennek, virrad – gondolta Ilonka néni. Ahogy világosodott, kezdett megelevenedni az utca. A szomszédok felkeltek, villanyt gyújtottak az elfüggönyözött ablakok mögött. Később elhúzták a függönyöket, a tévé képernyőjének villogása tükröződött az ablakon, ajtók nyíltak, csukódtak, zörögtek a kertkapuk, autók indultak, megelevenedett a világ.
Néhányszor nekiveselkedett, amire sikerült felülnie az ágyban. Hiába az a nyolcvan év, ami a vállát nyomja, az csak nyolcvan év…
Lassan kiült az ágy szélére és masszírozni kezdte a lábát, a karját, a vállát – amennyire csak elérte, a derekát. Óvatosan állt lábra, nehogy elessen, és nekiállt a reggeli készülődésnek.
Reggeli után kiterítette a képes újságot a konyha asztalon, amit a szomszédasszonytól szokott kapni, ha ő már kiolvasta. Feltette a szemüvegét, de nem olvasott. Számba vette a mai elintézendőket.
– Leszedem a kertből a megmaradt virágokat, kötök belőle egy csokrot. Elviszem délután a templomba, kicserélem az oltáron a vázában a virágokat. Mondok egy imát az édesanyámért, ha már vele álmodtam. Meg egy imát az uramért is. Itt hagyott egyedül már tíz éve. Magam vagyok, csak így lassacskán, még valameddig…
24 hozzászólás
Ez az elbeszélésem már korábban fent volt a Napvilágon. Amikor beküldtem egy pályázatra, akkor le kellett vennem. Most újra feltettem, hátha van olyan aki még nem olvasta.
Kedves Judit !
Nagyon szépen mutattad be az özvegyen maradt vidéki asszony sorsának egy szeletét.
Mégis megtudhattuk belőle élete főbb állomásait.
Számomra a legvégső a legtanulságosabb. Ahogyan méltósággal, nagy türelemmel viseli sorsát és belenyugodva éli mindennapjait.
Nekem nagyon tetszik.
Szeretettel olvastalak, Zsófi
Kedves Zsófi!
A méltóság, és a türelem két kiveszőben lévő erény, örülök, hogy megtaláltad ebben az elbeszélésemben őket!
Nagyon szépen köszönöm a kedves hozzászólásodat, amelyből látszik, hogy átélted a történetet. Kívánhat-e író ennél többet?
Judit
Egy életkép. profi mód, ahogy szoktad. (Én sosem veszek le semmit, ha megjelenik…Max. ha az a kérés, hogy ne jelenjen meg addig sehol, azt megteszem.)
Kedves Szusi!
Az volt a pályázati feltétel, hogy ne legyen máshol olvasható egy évig. Én meg betartottam, aztán meg kicsit megfeledkeztem erről az írásomról.
Ez az életkép még valóban jellemző a nagyon idős vidéki asszonyok némelyikére. Ilonka néni alakját egy kedves ismerősöm adta, de még sok mindent hozzátettem az ő életéhez.
Judit
Kedves Judit!
Nagyon szeretem az írásaidat, mert mindig igényesen fogalmazol, szinte élnek a történeteid, nagy szókinccsel rendelkezel, és ha egy régebbi korba "viszel el", akkor az események, párbeszédek tükrözik a szokásokat, nyelvjárást, stb… Tetszik a fenti prózád is, egyetlen pillanatig sem untam, lekötötte a figyelmemet, fenntartottad az érdeklődésemet!
Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika!
Milyen furcsa, hogy ezt írtad, mert bizony az első pályázaton, amire beküldtem ezt a történetet, komoly "javításon" esett át. Egy – a pályázatot kiíró által felkért – tanárnő szépen kijavítgatta a tisztaszobát kisszobára, a nagykendőt télikabátra, és így tovább. A régies beszédet is "modernizálta". Abban az antológiában nem is engedtem megjelenni az elbeszélésemet, visszautasítottam a kétes megtiszteltetést, hogy ilyen módon átírva közöljék.
A "javított változatból" csak az maradt ki, ami a mondanivaló lényege, hogy a menyasszonyi ruha, és díszei anyáról lányára szálltak, mint a menyasszony öltöztetés "szertartása is".
Judit
Kedves Judit!
Meglepetten olvastam a válaszodat… Megértem a döntésedet, és bizony én is ezt tettem volna! Egyrészt magam is fontosnak tartom a hagyományok őrzését, hiszen akkor értjük meg igazán a "modern" dolgokat is, ha tisztában vagyunk az "alapokkal", azaz azzal, hogy honnan ered például egy-egy szokás, hogyan alakult, stb. Másrészt a nyelvi értékek is hasonlóképpen fontosak, sőt; vannak tájak, ahol ma is használnak népies, régies szavakat, és az én véleményem szerint akkor él igazán az írás, ha egy olyan esetben, mint amiről Te is írtál, hűek maradunk ezekhez… mindemellett így hiteles a történet! Egy tehetséges író – mint pl. Te – képes "megragadni" bármilyen hangulatot, stílust, stb. Tudnék még írni erről nagyon-nagyon hosszan… Szerintem nagyon jó, hogy így hagytad az írást, az eredeti formájában!
Mónika
Nem olvastam régebben sem ezt az írásodat, Judit. Jó, hogy feltetted, újból. Kellemes időtöltés volt itt nálad.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
A Te őszödről jutott eszembe ez az elfeledett elbeszélésem. Amikor a versedet olvastam, akkor néztem meg, hogy fenn van-e az oldalon. Nem volt, így feltettem újra.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy ismét feltetted ezt a szép írást, különösen most, hogy október hónapban járunk .Nagyon beleérzően, valósághűen írtad le az idős asszony egyik reggeli ébredését, és ezen keresztül életének egy részét. Olvasás közben kicsit nosztalgiáztam, visszagondoltam nagyszüleimre és szüleimre. Milyen sokszor gondoltam rájuk, hogy miért nem tudtak hajnalban aludni? Most már tudom, egy idős embernek hosszú a nap, és napközben is lefekszenek, ezért korán ébrednek. Találó az "Ősz" cím, mert ez az évszak az idősek jelképe.
Szeretettel. Matild
Kedves Matild!
Jól látod, hogy az elbeszélésemben az idős kort is jelöli az ősz, de ezen kívül is van néhány ősz benne. Ősszel játszódik a történet /hull a dió a kamratetőre, stb./, ősszel volt az asszony esküvője hajdanán, ősszel mennek a boltba a kislánnyal vásárolni. Így négy őszt is elrejtettem a történetben. 🙂
Köszönöm az olvasást, és a hozzászólást! Örültem neki.
Judit
Kedves Judit !
Amikor időm engedi, mindig érdeklődéssel olvasom írásaidat.
Szinte én is szereplője leszek gondolatban történeteidnek, ami most is így volt.
Olvasmányos, nagyon tetszett ez a történet.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Zsu!
Ha megérjük, valóban akár mi magunk is lehetünk a történetem szereplői…:)
Ha annak a nyolcvan évnek a súlya a mi vállunkat nyomja majd, ki tudja, hogy esős őszi hajnalokon mi majd mit álmodunk vissza az eliramlott életünkből…
Örülök, hogy tetszett.
Judit
Kedves Judit!
Egy hosszú élet fontos állomásait mutattad be írásodban olyan remekül, hogy szinte elénk tártad Ilonka néni egész életét. Olvasmányos, átélhető, érezhető minden apró mozzanat.
Nagyon tetszett.
Ida
Kedves Ida!
Máshová kerülnek a hangsúlyok, ha az ember megöregszik, mint amikor fiatal. Sokkal fontosabbak lesznek az emberi kapcsolatok – a jók is és a rosszak is -, mint fiatalabb korában voltak. Az emberi kapcsolatok valós értékét sokszor csak akkor ismerjük fel, mikor annak hiányával vagyunk kénytelenek szembenézni.
Köszönöm, hogy így átérezted az írásomat.
Judit
Szeretem az írásaidat kedves Judit!
Szépen jeleníted meg, több rövid történetben csodálatosan, ízesen az őszi évszakot egy élet mozzanataiban.
Szeretettel olvastalak: Ica
Kedves Ica!
Nagyon boldog vagyok, hogy egy ilyen kiváló költő, mint Te, örömmel olvassa az írásaimat. Annál is inkább, mert a prózát mostoha gyereknek érzem az oldalon, kevésbé olvassák, mint a verseket. A költők egymás verseit olvassák inkább, mint a prózákat.
Köszönöm, hogy nem csak olvastál, hanem hozzászólást is írtál.
Judit
Nagyon szép írás, tetszik!
Kedves Eszti!
Örülök, hogy tetszett Neked ez az őszi történet!
Judit
Kedves Judit!
Mondhatom, esti olvasásnak, nekem "esti-mesének" remek volt. Olyan élvezettel mélyedtem el benne, hogy sajnálom, amiért vége lett. Szeretem olvasni minden alkotásod, mert igényesen, olvasmányosan írod le a történeteket.
S én nagyon szeretem a korabeli eseményeket feléleszteni, az ország különféle pontjain szokásban volt tájnyelveket sem elfeledni. Sok szépséget rejtettek a régi vidéki szokások, arról is mindig szívesen olvasok. Élmény volt számomra az esti olvasás.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy remek esti mesére találtál Ilonka néni történetében. 🙂
Karácsony közeledvén, ajánlani tudom "esti mesének" a "Mogyorótorta" című novellámat, ami annyiban hasonlít a Te alkotásaidhoz, hogy annak a főhőse Ági, én vagyok, és a felidézett karácsonyok, a mi családunk karácsonyi történetei. Afféle igaz történetek, amiket Te szoktál írni.
Köszönöm az olvasást, és a hozzászólásodat!:)
Judit
Kedves Judit!
Ha sznob volnék,azt állítanám,hogy sikerült "rusztikus hangulatot "varázsolnod. De nem szeretnék az lenni és azt állítom, hogy tanítható eszkozökkel, mint:"sonkaujjú flitteres blúz,pruszli,grenadin blúz"stb. valamint az elhúnytról álmodva megérezni az esős időt, egy sajnos letűnőfélben lévő világot sikerült varázsolnod.E világra jellemző az a "mindent kimerítő" sszexulás felvilágosítás is. Köszi az élményt.
Pusszantás:Jenő
Kedves Jenő!
Fura belegondolni, hogy egy nyolcvan éven felüli ember milyen világban élt gyerekkorában, és milyen világban él most…
Szinte hihetetlenül megváltozott minden. A legapróbb dolgoktól /melyik lány akarna ma már az édesanyja, nagyanyja, dédanyja esküvői ruhájában férjhez menni?/ a legnagyobb dolgokig /villogó televíziók, induló autók/, a szexuális felvilágosítást is beleértve.
Köszönöm a kedves hozzászólásodat! Jó dolog, hogy élményt jelentett neked az elbeszélésem.
Judit