Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiú és egy lány, akiket a kiszámíthatatlan Sors (nevezhetjük Végzetnek is) ugyanabba az iskolába sodort. Lám, mit tesz a "véletlen", egy csoportba kerültek, s ha már így alakult, észrevették egymást. Annyi új, idegen arc tekintett rájuk, ám ez a két, kék szempár éppen egymásban kapaszkodott meg. Csak egyetlen pillantás, egy kedves mosoly, egy elkapott tekintet, nem utalt komolyabbra, de már készülődni kezdett valami bennük. A lány némi félénkséggel, ártatlanul álmodozva nézett előre a jövőbe, melyet még nem ismerhetett, de úgy érezte, ez a találkozás hamarosan megváltoztatja életét.
Telt-múlt az idő, a fiú és a lány egyre közelebb került egymáshoz. Iskola után (néha bizony helyette is) nemegyszer együtt rótták a város utcáit. Tele lelkesedéssel és izgatott várakozással, sokszor megállva, vidáman nevetve. Készen álltak felfedezni minden felfedezhetőt, szépet, érdekeset, szokatlant, de legfőképpen egymást. Ha találkozott tekintetük, zavartan fordították félre a fejüket, mégsem tagadhatták önmaguk előtt azt a különös, édes bizsergést és a jóleső forróságot, amely egymás közelében mindannyiszor eltöltötte egész testüket.
A lány bizalmatlan volt, valósággal zárt és merev. A fiú igyekezett kedves szavakkal és tetteivel gyengéden áthatolni ezen a páncélon. Úgy tűnt, kitartását siker koronázza, s egy ideig, egy időre valóban egymásra találtak. Ám ez még nem az áhított, kiteljesedő, boldogságos szerelem volt, csupán egy halovány, reménykedő fénysugár, akár parázs a hamuban. Kétségtelenül az odaadás, a bizalom és a hűséges ragaszkodás vágya ott tündökölt mindkettejük szívében, de akkor még nem érkezett el a megfelelő idő a beteljesüléshez.
Értelmetlen szakítás, fájdalmas sebek ejtése és elszenvedése következett. Túl fiatalok voltak mindketten, és nem tudták úgy kimutatni érzéseiket egymás előtt, ahogyan azt nagyon szerették volna megtenni. Ám a hosszú hónapok alatt sem felejtették el egymást. Mindvégig azokra a csodálatosan boldog pillanatokra emlékeztek, amikor a gyönyörű őszi időben sétálva, nevetgélve élvezték az együtt átélt közös élményeket. Tudták, érezték, ami közöttük történt, annak meg kellett történnie, nem lehet ilyen egyszerűen, fájdalmasan vége.
Csúnya, esős, havas kora márciusi délelőtt történt. A legtöbb ember ugyanezt éli át, néha egyszer, néha többször is, ám mindegyik a maga nemében megismételhetetlen és végtelenül egyedi. Sohasem egyforma.
A lány ezen a hűvös reggelen ott várta a buszmegállóban a fiút. A csontig hatoló hideg ellenére csak az elkövetkező percekre gondolt, valósággal számolva azokat. Még egy perc és megpillantotta a fiút, aki felé sietett. Átölelték egymást és lassan egymás szemébe néztek,mintha most látnák meg életükben először a másikat. Akkor, abban a pillanatban eszméltek rá arra a fantasztikusan gyönyörű, őket körülvevő megfoghatatlan rejtélyre, melyet így neveznek: szerelem. A fiú csöppnyi zavarral küzdve óvatosan megcsókolta piruló választottját.
Hát ez a mi, immár több mint hároméves szerelmünk-kapcsolatunk dióhéjtörténete.
4 hozzászólás
Kedves Tekiste! Írod: „ez a két, kék szempár éppen egymásban kapaszkodott meg.” Valóban ritka találkozás, amikor egy négyszemű fiú találkozik egy négyszemű lánnyal. Becsüljétek egymást.
Kívánom, legyetek boldogok!
Bocs a humorért, egyébként aranyos!
Üdv. Wolf
Kedves Tekiste!
Tudtam, hogy ismerős az írás, honlapodon egyszer már elolvastam, de még mindig megragad!
Üdv: Gimesi
Gondolom, első szerelmed. Ez mindig, örökre megmarad, báhogyan véződik, amire most biztosan nem is gondolsz. Vigyázz, hogy sohasem veszítsen a szépségéből.
Szeretettel: Kata
Köszönöm a véleményeiteket!Az oldalamon vannak még ilyen kis humoros történetecskék rólunk:)Örülök,hogy tetszett!