A szél zúgott a füle mellett, és belekapott a hajába. Előbukkantak a ritkuló területek, amiket eddig gondos fésüléssel takargatott. Zakója szárnya kinyílt, nadrágja szára a lábára tapadt.
Azt mondják, ilyenkor az ember előtt lepereg az élete.
Hát előtte aztán pergett.
Elsuhant a szeme előtt az íróasztala. Huszonöt évig dolgozott mellette. Azt hitte, innen megy nyugdíjba.
Nyugdíj – mennyit tervezgették Rozikával, hogy élvezni fogják! Csak ülnek majd a teraszon, fogják egymás kezét, és gyönyörködnek a csillagokban.
Milyen puha még a keze, pedig eljárt már fölötte az idő, és sokat dolgozott vele. De Rozika olyan szépen tud öregedni. Ráncosodik a bőre, szarkalábak jelennek meg a szeme mellett, de puha és kedves marad. A szarkalábak elmélyülnek, amikor mosolyog, és ettől még kedvesebb a mosolya. Igen, Rozika az a könnyen mosolygó – könnyen síró fajta.
De amikor majd bekopognak hozzá a – kik is? Talán a rendőrök. Akkor majd csak elhalványodik, és tágra nyílt szemekkel néz néhány másodpercig, mint aki nem is hiszi, amit hall. Aztán csak folynak a könnyek a szeméből, némán. Mint amikor az édesapja halálhírét hallotta.
Aztán megvigasztalódik. Talál majd valaki mást, és azzal a valaki mással ül majd a teraszon.
Te is tudod – súgta egy hang a szíve mélyén –, hogy nem fog mást keresni. Tudod, hogy egyedül fog ülni a teraszon, kinyújtja majd a helyed felé a kezét, és szorítja a semmit. És nem fogja látni a csillagokat, akárhogy is ragyognak.
A teraszon… nincs is még kész a terasz. Két ember dolgozik, és egy egész élet nem elég, hogy rendesen felépítsék a házukat. Még mindig egy csomó minden hiányzik. Pedig igazán nem szórták a pénzt. Rozika mindig is olyan leleményesen tudott takarékoskodni.
Amikor a főnök közölte, hogy vége, a ház jutott az eszébe. Két ember egy fizetésből… A leépítés, meg a gazdasági helyzet – mormolta a főnök. Persze, érti ő, hogy nehezebb a helyzet, de figyelembe kellett volna venniük, hogy ő már huszonöt éve itt dolgozik. Hűségesen, pontosan, még táppénzre is csak ritkán ment. De hát tőle könnyű volt megszabadulni. Egy szürke, igénytelen könyvelő, aki nem keresi a főnökség kegyeit, és még a számítógéphez se ért rendesen…
A múltkor is fel kellett jönnie annak a hosszú hajú, rágózó fiúnak, aki a számítógépekre felügyel, mert elrontott valamit. Valahogy kitörlődött, amit csinált, és csak a hibaüzenetek ugráltak a szeme előtt. Milyen szánakozva nézett rá… Itt ez a vén trottli, és még a legegyszerűbb dolgokat is elrontja.
Persze Rozika erre is azt mondta, hogy ne törődjön vele, legközelebb majd sikerül. Most is ezt mondaná.
Nem fogja megérteni, hogy miért tette. Elfogadja majd, de nem érti. Ez csak egy munka – mondaná –, majd találsz másikat.
Pedig tudhatná, hogy nem talál. Kinek kell egy ötvenéves könyvelő?
Milyen izgalommal készült az iskolába: mindig is úgy érezte, a könyvelő az, aki rendet tesz, aki mindent a megfelelő mederbe igazít. Rajta múlik, kell-e büntetést fizetni a cégnek vagy megy minden simán. Úgy igyekezett, hogy jól csinálja. Lelkesen tanulmányozta az előírásokat, minden kis vesszőcskének igyekezett megfelelni.
A többiek közben moziba jártak és hajtották a lányokat.
Egyszer ment velük, és akkor botlott bele Rozikába.
Szó szerint, az utcasarkon összeütköztek. Rozika akkor is sietett valahová. Mindig sietett, mindig valahová. Ő olyan zavarban volt, még a kisujja is elpirult, ahogy dadogva kért bocsánatot. Rozika meg csak mosolygott, és nevetve mondta, hogy ő volt a hibás. Olyan volt a mosolya, mint a napsugár. Rögtön beleszeretett.
Ma se tudja, miért jött akkor velük el a moziba, amikor más dolga volt. Azt mondta később, hogy olyan aranyos piruló kis birka volt. De hát ki szeret egy piruló birkát? Rozika mindig meg tudja lepni. Vagyis tudta.
Többet nem. Mindjárt vége.
Soha többet nem fogja meg Rozika puha kezét, nem nézhet a nevető szemébe… Nem kérdezi meg tőle, hogy jól áll-e ez a ruha, pedig tudja, hogy fogalma sincs róla… A napsugarat is együtt nézték… Rozika mutatta meg, milyen szép is az… És a szivárvány is szebben ragyogott, amikor mellette volt… A macska meg a kutya mindig szalad elé, és sose bántják egymást, mert a gazdasszonyuk azt mondta, ez csúnya dolog…
Mindjárt vége.
Most már nyugodtan nézhet mindenki szánakozva, ő nem látja többé… Talán sajnálni fogják, és elmennek a temetésére… Aztán elfelejtik… Jönnek a fiatalok… Micsoda megaláztatás: ötvenévesen munkanélküli… De így már nem néz rá szánakozva a munkaügyis se, hogy sajnáljuk, nincs munka… Rozika azt mondaná, ez mind nem számít…
– Hát nem! – kiáltott a szélnek.
Kihúzta magát, és visszalépett a párkányról.
12 hozzászólás
Kedves Inesita!
Mint ahogy belső levelemben is megírtam, nekem nagyon tetszik.
Szeretettel: Rozália
Kedves Inesita!
Nagyon jó a novellád. Megfogtad a drámai pillanatot, s örülök, hogy pozitiv kicsengést adtál e mai komoly felnőtt mesédnek.
Maristi
Kedves Rozália és Maristi!
Köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy tetszett!
Jó lenne, ha mindenki az utolsó sort választaná a rosszabbik lehetőség helyett…
Nagyon jó történet, a befejezésnek meg külön örülök. Gratulálok: Colhicum
Kedves Inesita!
Ez is, mint eddig mindegyik írásod, nagyon tetszi, remekül sikerült. A vége pedig megnyugtatott. Igaz, csak az utolsó előtti bekezdésnél fogtam gyanut. 🙂
Gratulálok!
Kedves Colhicum és wryan!
Örülök, hogy tetszett, köszönöm szavaitokat! A végének jónak kellett lennie, nem hiszek a megfutamodásban. De azért igyekeztem, hogy ez ne legyen túl feltűnő az elején…:)
Szia!
Nem csodálkozom, hogy ez a novella nyerte meg az ABC pályázatot ebben a hónapban. Fantasztikusan a helyén van minden gondolat, minden sor. A vége pedig…szerencsére…
Elképzeltem a történet végét…úgy. Az egész akkor is kerek lenne, de így nekem is sokkal jobban tetszik. Ismét nem csalódtam, amikor hozzád benéztem.
GRATULÁLOK!
Kedves artur!
Örülök, hogy újra benéztél hozzám! És még jobban, hogy úgy érzed, nem hiába… 🙂
Köszönöm!
Tetszik a történet, a vége meg még jobban. Jó lett! Gratula! 🙂
Kedves Boer!
Köszönöm!
Kedves Ági!
Érdemes volt elolvasni.Rendkívül élethűek az írásaid. Örülök, hogy így lett vége a történetnek.
Csak gratulálni tudok!
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
Érdemes volt elolvasni.Rendkívül élethűek az írásaid. Örülök, hogy így lett vége a történetnek.
Csak gratulálni tudok!
Szeretettel:Ági