Amikor hajnali 6 órakor megcsörrent a vekker, alig bírtam elhallgattatni.
Kóváloygva, kalimpáltam a kezemmel, az éjjeliszekrényem felé, hogy végre lenyomjam az átkozottat, de nem sikerült. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, ami elég nehezen ment, mindenesetre az órát azért sikerült agyonvágnom végre.
Kitakaróztam, és úgy ahogy voltam, fekve, lerángattam magamról a pizsamát.
Két gombom bánta.
Felültem, vártam pár másodpercet, ásítoztam, nyújtózkodtam, majd nagy nehezen felálltam.
Hunyorgó szemmel, elindultam a fürdőszoba felé. A szemembe mintha homokot szórtak volna, minden pislogás nehezen ment és szinte karcolt. Ezt a szemszárasságot majdnem minden reggel érzem.
Mikor kiértem a fürdőszobába, felkapcsoltam a lámpát. Félrerántottam a fejem, és erősen becsuktam a szememet. A lámpa fénye erősen pofon vágott. Mikor végre megszoktam a fényt, a tükör elé álltam, bámultam magam. Elég nyúzott volta a képem.
Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról. A tubusból a kígyót rászúrtam a fogkefémre.
Vissza akartam rakni a polcra a fogkrémet, de nem sikerült. A tubus lebillent a polcról, és leesett a földre. Grimaszokat vágva lehajoltam érte, hogy felvegyem. A mozdulat közben a fogkefémmel összekentem magam.
Káromkodtam egyet, majd felegyenesedtem, ismét megbámultam magam a tükörben, és mivel ugyanaz a látvány fogadott mint az előbb, nem nagyon lettem boldogabb.
Szinte éreztem a vegyi folyamatot a koponyámban, ahogy megfájdul a fejem.
De nehezen indul ez a reggel – dünnyögtem magam elé.
Fogmosás, mosakodás, öltözködés.
Na! Csak felébredek végre – gondoltam magamban. A fürdőszobából a hálóba mentem. Megragadtam a notebook-táskám, köszöntem a feleségemnek, aki még irígylésre méltóan szundukált.
– Megnézted a kölyköket? – kérdezte álmatag, halk hangon.
Minden hétköznap korán reggel kelek. Korán reggel pedig jobb szeretek magamban lenni, mármint a fejemben.
– Még nem, de meg fogom. Tudod, hogy minden reggel, mielőtt elindulok, benézek hozzájuk. Te meg minden reggel megkérdezed. – válaszoltam ingerülten.
– Jó. Jó…korán van…persze. – kapott észbe hirtelen. Ismer már. Talán túl jól.
Kiléptem az ajtón. Kellemesen hűvös, még sötét novemberi reggel fogadott, amit szeretek, de most nem lelkesedtem annyira érte. Rosszul indult a nap.
Mikor kinyitottam a nagy kaput, összekentem a kezem, a nemrég bezsírozott zárral. Akkor gondoltam először arra, lehet inkább itthon kellene maradnom.
Beültem a kocsiba, kiálltam a kapun, és elindultam az irodába dolgozni.
Ebben a korai órában, valamivel kevesebb mint egy óra az út. Kihajtottam a főútra, célba vettem az autópályát.
Hogy bekapcsoljam a rádiót -mint minden reggel, oltva reggeli információszomjamat- odapillantottam a kezelőpanelre, és megnyomtam az ON gombot. A dolog nem tartott tovább egy – két másodpercnél, mégis millimétereken múlt, hogy nem rohantam neki egy őznek. A semmiből tűnt elő, és a semmibe is veszett. A szerencsémnek, és a reflexeimnek is köszönhetem talán -mely utóbbinak az ilyen fokú működése ezen a korai, álmos órán meg is lepett-, hogy sierült jobbra úgy elrántanom a kormányt, hogy a középen álló őzet elkerüljem.
Libabőrös lettem, a karomon a szőrszálak apró szögekként meredeztek, majd átütötték a kabátomat. Valami borzongató hideg futott végig a gerincoszlopomon, és verejték ütött ki a homlokomon. A lábamat levettem a gázpedálról, és hagytam hogy a kocsi csak guruljon. Nagy levegőt vettem, és próbáltam összeszedni magam.
Ez a jávorszarvas teszt aztán felébresztett az biztos. – gondoltam magamban, és mire a közeli körforgalomhoz értem, sikerült visszabújnom a bőrömbe.
Ez nem az én napom – futott át az agyamon, miközben a szememet le nem vettem az útról.
Már világos volt, amikor megérkeztem. Beálltam a parkolóba, és célba vettem a közeli boltot. A látványpékségben vásároltam valami sonkás, gombás péksüteményt, és a kasszát érintve már indultam is tovább az iroda felé. Belétem a főbejáraton, a recepciós pult előtt elhaladva egyenesen a beléptetőkapuhoz mentem. Mikor a belépőkártyámat az érzékelő elé tartottam, a másik kezemből a reggelim a padlóra zuhant. Lyukas volt a zacskó alja.
Ekkor már úgy éreztem felkelnem sem kellet volna. Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezdődött el.
Mint általában, most is, elsőként érkezve, kinyitottam az irodát és az asztalomhoz mentem. Összeraktam a notebook-om, bekapcsoltam, és beléptem a rendszerbe.
Kimentem a konyhába, hogy a reggeli kávémat kifacsarjam az automatából. Amikor a stand by üzemmódból kizökkentettem a gépet, kiírta, hogy a tartályból kifogyott a víz. Persze akkor már mindenen bosszankodva, feltöltötem vízzel, és elindítottam a programot.
Mikor a kávém elkészült, éppen fordultam volna sarkon, hogy a biztonságot jelentő számítógép kijelzőjébe merüljek, ám a gép kíírta, hogy a zacctároló megtelt. Sziszegve visszafordultam, és terveimmel ellentétem mégsem hagytam úgy a gépet.
Siettem az asztalomhoz. Leültem, különösen körültekintő voltam a kávéscsészém asztalrahelyezését illetően.
Alig, hogy megérkezett az első kolléga, rögtön elmeséltem neki a reggelemet, azt, hogy hogyan indult a napom, pedig még csak kilenc óra lesz.
A kolléga jókat vigyorgott, meg csóválta a fejét, az őzes résznél pedig megrökönyödést tanúsított, igaz, csak hétköznapi színekben, azaz nem a legőszintébb módon, inkább csak a társalgási formalitás szintjén. Persze ez csak tovább ösztönzött afelé, hogy a későbbiekben színesebben adjam elő a történetet.
Második, harmadik, negyedik kollégának is előadtam a dolgot. Már engem is szórakoztatott a történet, rá is játszottam, bosszankodtam, káromkodtam, agitáltam, hogy micsoda átkozott egy istenverte nap ez a mai. Már alig vártam, hogy az általam egyik legjobban kedvelt kolléga is bejöjjön, hogy neki is előadhassam a sztorit, amikor megszólalt a mobilom. Meglepő módon -nagyon ritkán beszélünk telefonon- az előbb említett kollégát jelezte a kijelző.
– Szevasz! Még alszol? – kérdeztem vigyorogva.
– Nem. – hangzotta a színtelen, fátyolos válasz.
– Te képzeld hogy jártam. – nem bírtam várni, belefogtam a mesébe – Olyan reggelem volt, hogy…
– Jó – jó…figyelj! – vágott a szavamba, akkor esett le, hogy nem is tudom miért hívott, és hogy elég fura a hangja. – Tegnap éjjel meghalt anyám. Pár napig nem leszek. Szólnál odabent?
A hír váratlanul ért, és rettenetően meglepett. Úgy éreztem, hogy bentragad a levegő a tüdőmben, ugyanakkor valami ránehezedik. A kezem nyírkos lett, és remegett a hangom, amikor válaszoltam:
– Persze…Persze. Jól vagy? – hangozott az ostoba, dadogós kérdés részemről, mást nem tudtam kinyögni.
– Majd leszek. – mondta, és ezzel letette a telefont.
Letaglózva álltam az iroda közepén. Négy szempár kérdőn tapadt rám, én pedig szégyelltem magam, „a rossz napom van” sztori miatt.
Hirtelen feltűnt, hogy már ki tudja mióta, nem is fájt a fejem.
Bementem a tárgyalóba, és azonnal felhívtam a feleségemet.
– Szia. Ne haragudj, hogy reggel olyan goromba voltam…
3 hozzászólás
Szia!
Nagyon jól leírtad azt az állapotot, amikor a hétköznapi apróságok a végletekig felbosszantanak, és csak az igazi tragédia árnyékéban jövünk rá jelentéktelenségükre. Tetszik az írásod!
Szeretettel: Rozália
Köszönöm Rozália!
Szia Ultimus!
Bocs, de erre egy négyest nyomtam, mert az Abszurd mesére, akkor legalább tizet kellett volna adnom, de olyan meg nincsen. 🙂 Hja, ilyen hálátlan népség az olvasó, el van kényeztetve általad. Így aztán egy ilyen egyszerű történetet egy nyavajgós pasiról már meg sem tud becsülni. Pedig nagy igazságokat hordoz. Tény, hogy ha nincsen semmi tragédia az életünkben, akkor felfújjuk a kicsi dolgokat és azon esszük magunkat / meg a környezetünket/. Judit