– Jó napot kívánok, Forbs Kft. – szóltam bele a telefonba, a szokásos telefonos értékesítéshez kifejlesztett hangomon.
– Azt a tippet kaptam valakitől, hogy önök forgalmaznak…
– Jó napot kívánok, Forbs Kft. – szakítottam félbe, de csak nevelő szándékkal, és vártam, hátha a vonal túlsó végén lévő valaki szintén üdvözléssel kezdi mondandóját. Lehet, hogy kicsit naiv vagyok.
– Ja… – kis szünet következett, azt hittem elgondolkodik, mit csinál rosszul, tévedtem – Kovács vagyok – az üdvözlés, csak elmaradt – Van önöknél…
– Fazekas János vagyok – adtam fel a küzdelmet – szokott nálunk vásárolni?
– Igen, minden héten egyszer, vagy kétszer – válaszolta.
Hangjában felfedeztem egy ki sértődöttséget, mintha elvárná, hogy emlékezzek rá.
– Milyen néven szokott vásárolni – kérdeztem a lehető legkedvesebben.
– Kovács László – válaszolta, és ismét kis neheztelés éreztem a hangjában.
Gépeltem a nevet, a megfelelő mezőbe, és vizsgáltam a találatokat.
– Érdről telefonál? – kérdeztem.
– Nem, – válaszolta felháborodva – Budapestről.
– Én a rendszerben, Kovács Lászlót csak érdi címmel találok.
– Az nem lehet, mondtam, hogy minden héten vásárolok maguktól.
– Akkor lehet, hogy más néven? – kérdeztem – a számlán milyen név szerepel? – próbáltam segíteni.
– Vas Kft. – válaszolt magától értetődően – minden héten magánál vásárolok Farkas úr – nem emlékszik?
– Fazekas János vagyok, ezek szerint nem nálam szokott vásárolni. De kezdjük, előröl, tehát Vas Kft. néven vásárol?
– Igen.
Keresem a megadott céget.
– Ilyen céget nem találok – szóltam bele a telefonba. Betűzné nekem a cég nevét?
– Vilmos, Aladár…
– Igen, Aladár? – erősítettem meg, hogy figyelek.
– Aladár – folytatta.
– Kétszer van Aladár?- kérdeztem.
– Igen, mért nem annyiszor mondtam?
– Most igen, de először csak azt mondta, hogy Vas Kft.
– Igen, de mindenki tudja, hogy két a-val van írva.
– Elnézést kérek, én nem tudtam. – közben kerestem a megadott céget, megtaláltam. – megvan, – mondtam be a telefonba, nehogy rám szóljon, hogy milyen lassan megy.
– Van önöknél – kezdte megint, megörülve, hogy sínen van már.
– Ha van, amit szeretne, akkor küldjem el futárral, vagy bejön érte? – kérdeztem.
– Honnan tudjam még?
– Sajnos ebben a programban ezt most el kell döntenie.
– Akkor bemegyek érte. – válaszolta most, már elég ingerülten.
– Ha bejön érte, készpénzzel, vagy utalással szeretne vásárolni? – tettem fel a következő kötelező kérdést.
– Honnan tudjam, még azt sem tudom, mibe kerül. – már tényleg elég mérges, gondoltam.
– Sajnos ez ismét olyan kérdés, amit fel kellett tennem, annak érdekében, hogy minél hamarabb ki tudjam szolgálni.
– Akkor legyen utalás. – már majdnem kiabált.
– Ezzel meg is volnánk, mire lenne szüksége?
– Zabhegyező van. – kérdezte, és éreztem a hangján, hogy nincs megelégedve a kiszolgálással.
– Van. – mondtam gyorsan – milyen minőséget szeretne?
– A legjobbat. – válaszolt határozottan.
– Akkor tudom ajánlani a Német gyártmányt.
– Az mibe kerül?
– 5400 forint, plusz áfa. – válaszoltam, és hozzátettem gyorsan, hogy jelenleg akciós, ezért ilyen kedvező az ára.
– Olcsóbb nincs? – már vártam ezt a kérdést, gondoltam.
– De van. Tudok ajánlani Cseh gyártmányt, az 3600 forint plusz áfa. Sajnos jelenleg nincs raktáron, meg van rendelve, jövő hét elején várható.
– Más gyártótól, ami raktáron van, létezik olcsóbb?
– Természetesen, van, Szlovén, 3400 forint plusz áfa. – válaszoltam, de éreztem, itt nincs még vége.
– Ennél még olcsóbb nincs? – tette fel ismét a kérdést.
– De tudok adni, raktárról Kínait is, az 2800 forint plusz áfa.
– Még plusz áfa is? Eddig ezt nem mondta. – háborodott még jobban fel.
– De mondtam, lehet, hogy nem hallotta.
Válaszomat elengedte a füle mellet.
– A Német az miért olyan drága?
– Nem mondanám, hogy drága, ár-értékarányt tekintve a legjobb az ára.
– Ezt, hogy érti?
– Úgy, hogy a Németet két és félszer annyi ideig tudja használni, minta Cseh-et, pedig nem kerül kétszer annyiba.
– Nem akarom sokáig használni, és amúgy is van nekem másik. Pár évvel ezelőtt vettem, de most nem találom. Két napom van, hogy ezt a prototípust befejezzem, és csak utána derül ki, hogy megrendelik-e a sorozatot.
– Akkor javaslom, vegyen Kínait.
– Az nem túl gagyi? – kérdezte, igen lekicsinylő hangnemben.
– Annyit tudok mondani, hogy az ára miatt értelemszerűen ebből adunk el legtöbbet, de eddig még senki nem panaszkodott, hogy használhatatlan.
– Meg lehet nézni, ha bemegyek?
– Természetesen, de minden dinnye egyforma, amíg meg nem kóstolja, ebben az esetben ki nem próbálja, ránézésre úgy sem tud dönteni.
– Akkor jó, legyen a Kínai.
– Lefoglaljam önnek? – kérdeztem, és kezdtem megkönnyebbülni.
– Igen, holnap bemegyek érte.
Lezárás előtt, félve ugyan, de feltettem, még egy kérdést.
– Valamiben tudok még segíteni?
– Nem – hangzott a határozott válasz, és utána nem folytatódott, mondjuk úgy, hogy köszönöm.
Bízva benne, hogy itt a vége, lezártam a rendelést, és a szokásos elköszönéssel akartam zárni a beszélgetést.
– Viszont hallásra, köszönöm a rendelést.
– Várjon, – szólt bele a kagylóba búcsúzás helyett, – lezárta már?
– Igen, de ha szeretne valamit még, akkor hozzá teszem.
– Nem szeretnék,… de lehetne mégis törölni.
– Hogyne, törlöm a rendelést – mondtam, és nem is voltam meglepődve.
– Úgy döntöttem, majd holnap bemegyek, és inkább előbb megnézem.
– Töröltem a rendelést, várjuk holnap, viszont hallásra.
– Aha. – mondta, és már nem is voltam meglepve, majd letette a telefont.
Egy darabig, csak meredtem a kezemben lévő kagylóra, majd a helyére tettem. Mellettem ülő kollégámnak, csak annyit mondtam, mikor felálltam, hogy kerülök egyet a raktárba, kiszellőztetem a fejem.