Törékeny béke

1.

Yrensal vára komor, fenyegető árnyat vetett a dermauli dombvidékre. A sötét kövekből épített palota a Venard-hegység legmagasabb pontján, a Selac-csúcson magasodott. Falait égbeszökő tornyok, megerősített mellvédek, széles lépcsők jellemezték. Mullghast egyik legpazarabb kastélyaként fennhéjazást és biztonságot sugárzott magából. Odabent vastag, díszes drapériák fedtek mindent, és a legkiválóbb selymek enyhítették a kiálló szegleteket. A ragyogó trónterem légkörét kiváltképp bársonyossá és puhává tették ezek a hatások, mintha egy elkényeztetett macska lakott volna a felékesített helyiségben, akit kipárnázott jóléttel vesz körül bőkezű gazdája.
Yrensal királynőt azonban sok mindenhez lehetett hasonlítani, csak egy ilyen simulékony, lustaságra hajlamos állathoz nem. Keménykezű uralkodóként irányította a hatalma alá eső területeket. Szépségét csupán vasszigora múlta felül, és a leküzdhetetlen viszolygás, melyet a testi bűnök iránt érzett. A dús vörös hajkoronával bíró, festménybe illő szépségű úrnő nem véletlenül írta be magát Könyörtelen Szűz néven Mullghast történelmébe. Mivel ő maga viszolygott bármiféle kapcsolattól, melyet egy férfival létesítene, a legalantasabb fajtának tartotta a másik nem képviselőit, még az állatoknál is alább valóknak.
Az asztalán fekvő titkos jelentésektől épp emiatt vett rajta erőt leküzdhetetlen indulat birodalma legnagyobb riválisával, a szomszédos Arvellasal szemben. Gonosz helynek tartotta azt a vidéket, uralkodónőjét Mescallynát pedig kiállhatatlan és ostoba perszónának, aki nyilvánvalóan buja kéjvágyától vezérelve újabb értelmetlen engedményeket tett a gyűlöletes férfiak javára.
Yrensal szíve szerint azonnal hadat üzent volna vetélytársának, hogy utána lesöpörje a térképről Arvellast, és csak sóval beszórt pusztaságot hagyjon a helyén. Csakhogy ez csupán hiú ábránd volt. Jól tudta, annyira kiegyenlítettek a két birodalom közti esélyek, hogy egy ilyesfajta ütközetet csupán a puszta véletlen dönthetne el. Márpedig egész Mullghastra kiható döntéseket nem lehet a szerencse vak szeszélyére bízva meghozni. Yrensal ezért is kötött kénytelen-kelletlen élethosszig tartó békapaktumot Mescallynával, noha magában százszor megbánta már a megalázó szövetséget.
Yrensal habozás nélkül megszegi a szerződés biztosította törékeny békét, ha csak egy apró tényezőt talál, amely az ő javára billenti a mérleget. Gyanította, Mescallyna is hasonlóképp áll a kérdéshez. Az előtte heverő jelentések, melyek szinte őrületbe kergették ellenőrzés nélkül vándorló férfiakról szóltak, akik maguk dönthették el, melyik asszonyharcos szolgálatába állnak.
Undorító!
Arvellas kóbor palladereinek többségét ráadásul meg sem billogozták, ami a laza erkölcsű Mescallyna által vezetett birodalom morális hanyatlását igazolta szemében. A nestar-tűk használatának mind szélesebb körű visszaszorítása a szomszédságában pedig végképp felkorbácsolta Yrensal gyűlöletét.
Dermaul uralkodónője ingerülten pattant fel kipárnázott trónjáról, és nehéz lepleibe burkolózva dühödten kiviharzott a díszes teremből, hogy a kínzókamrák katakombái felé vegye az irányt. Az ajtón kilépve azonnal három szolgálatkész pallader vette körül, hogy biztosítsa mozgását. Kettő oldalról fogta közre, az utolsó pedig hátulról követte szorosan, nehogy véletlenül valami sérülés érje. A mágikus nestar-tűk furcsa ékszerként csillogtak kísérői halántékában. Yrensalt tökéletesen megnyugtatta a látvány. Az ősi boszorkánymágia megkérdőjelezhetetlen hűséget garantált a palladerek részéről, azonnal elpusztítva őket, ha álnok gondolatokat forgattak volna fejükben.
A királynő döcögve haladt a széles lépcsőkön. A testét védelmező bodros ruhák fojtogató tömege akadályozta a gyors mozgásban, és egyensúlyérzékét is próbára tette. Ráadásul meglehetősen forró nyár tombolt odakint, melynek hevét a vastag falak sem tudták tompítani. Yrensalnak többször is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Az utolsó lépcsőfordulóban így is megbillent, és kénytelen volt hirtelen nekitámaszkodni jobb oldali kísérőjének, ha nem akart elesni.
A Könyörtelen Szűz tisztán hallotta a falnak csapódó férfi elroppanó felkarcsontjának száraz reccsenését, majd a pallader fájdalmas nyögését, de nem zavartatta magát. A másik nem szenvedése megszokott kísérőjelenség volt szigorú szabályok és elvek keretezte életében.
A lent várakozó katakombákban hűvösebbnek tűnt a levegő, mint a palota felsőbb régióiban. A fali tartókban elhelyezett fáklyák fénykörén túl terjeszkedő sötétben orrfacsaró bűz terjengett. Emberi veríték és vér szaga; mindenféle kínzás óhatatlan velejárója. Yrensal elfintorodott, de nem fordult vissza. Megragadta az egyik égő fáklyát, és magabiztosan elindult a girbe-gurba folyósok labirintusában.
Ahogy mind beljebb hatolt az alagsorban, némelyik kamrából emberi nyögés és fémeszközök riasztó zörgése ütötte meg a fülét. A kínzómesterek tették a dolgukat, fel sem pillantottak, amikor úrnőjük belesett hozzájuk. Yrensal nem vesztegette velük az időt, a legutolsó kamrák egyikében meglelte, akit keresett.
A foglyot a Sular sikátoraiban találta az asszonyharcosok egyik őrjárata. Nem volt magánál, de öltözéke egyértelműen elárulta, hogy Arvellas szabad palladerei közé tartozik. Bárhogyan faggatták, semmit sem tudott mondani róla, hogyan került Dermaulba, de ez igazából nem is érdekelte Yrensalt. Riválisa legújabb keletű törvényei olyan mértékben feldühítették, hogy le kellett valahogy vezetnie indulatait. Úgy döntött, az arvellasi férfi tökéletesen megfelel arra, hogy kitombolja magát.
A palladert láncokra feszítve függesztették a szoba falai közé, törött tagjaira sötét vér száradt. Az asszonyharcosok semmiféle bélyeget nem találtak a testén, de a palota kínzómesterei buzgó igyekezettel pótolták a hiányosságot. Tucatnyi helyen sütöttek izzó vasat a húsába, úrnőjük jelképével, a kitárt szárnyú hegyi sassal. A férfi tekintete mégsem tűnt megtörtnek, megmagyarázhatatlan dac sugárzott belőle, amikor látogatójára szegezte barna szemét.
Yrensal megrázkódott az undortól, figyelmét nem kerülte el a fogolyból áradó méltóság. Dermaul királynője ki nem állhatta a látványát. Az arvellasi pallader az új idők teremtményét képviselte: az öntudatos férfit, akinek léteznie sem lett volna szabad.
A Könyörtelen Szűz felemelt a bejárat mellett álló rakásból egy kisebb, kézre álló kődarabot, aztán rövid célzás után teljes erejéből a fogolyhoz vágta. A jól irányzott lövedék szilánkokra zúzta a rab állkapcsát. A pallader még csak fel sem nyögött fájdalmában, pedig vére sűrű cseppekben hullott a padlóra. Szeméből rettegés helyett tömény gyűlölet lövellt Yrensal felé.
A királynő sziszegett mérgében, mint egy felingerelt kígyó. Legszívesebben azonnal, és módszeresen szétverte volna a férfi koponyáját, de az csökkentette volna a kínzás élvezetét. A Könyörtelen Szűz ezért leküzdve a késztetést újabb kődarabért nyúlt, aztán megint egy másikért. Aprólékos gonddal zúzta össze a pallader egyben maradt csontjait, felülről lefelé végig haladva a testén. Saját alattvalói közül már régen belehalt volna bármelyik a tortúrába, de az arvellasi meglepően sokáig tartotta magát. Csak a végére tűnt el tekintetéből a kihívó fény, de akkor már csak egy hajszál választotta el a haláltól.
Yrensal elégedetten rámosolygott, aztán megölte.

2.

Mescallyna gyűlölte önnön tehetetlenségét. A Dermaullal kötött béke hosszú évtizedei lassacskán felőrölték türelmét, holott a paktum tökéletesen indokolt és ésszerű lépés volt a két ellenséges birodalom között. A szőke hajú, törékeny testalkatú királynő mereven ült jól kipárnázott trónterme fullasztó védelmében. Gyönyörű arca elkomorodott, égszínkék tekintete régmúlt emlékek közé révedt.
Az utolsó ütközet pontosan negyed évszázada zajlott Arvellas és Dermaul között. Akkoriban Mescallyna még csak öt éves volt, és az egyik távoli magaslat biztonságából figyelte anyja társaságában a véres eseményeket.
Sohasem feledte el többé a csata értelmetlenségét. Úgy tűnt neki később, mintha egy galád óriás harmatüvegből készült figurákat gyűjtött volna össze egy játéktáblán, hogy darabokra zúzza őket.
Az asszonyharcosok által hajtott palladerek vadállatokként rontottak az ellenséges hadtestre, pedig nyilvánvaló volt, hogy öngyilkos őrültség, amit tesznek. Már az összeütközés első pillanatában ízzé-porrá törtek a csontjaik. Haldokolva vergődtek a porban, míg a hátsó soroknak egyelőre kutyabajuk sem esett. Azok kövekkel és dárdákkal hajigálták az ellenfelet, letéve a további rohamozásról. Nyílzápor sötétítette el mindkét oldalról az eget. A halottak megszámlálhatatlanul hevertek mindenfelé. Végül a két sereg veszteségeit nem számlálva visszavonult, anélkül, hogy az összecsapás bármit is elért volna.
– Egy újabb csata, amely döntetlennel végződik – mondta szomorúan Malranga, Mescallyna anyja, Arvellas akkori királynője.
Lánya akkor fogadta meg, hogy nem fog többi értelmetlen áldozatot adni a háború isteneinek. Sem akkor sem később nem tudta megmagyarázni az udvar tanult szakértői közül senki, Mullghast lakói miért olyan törékenyek, hogy a legkisebb ütődés is megölheti őket, de maga a tény is világossá tette, a fegyveres összetűzéseknek nincs semmi értelme.
Mescallyna alig hét évvel később trónra lépve nem habozott betartani gyermekkori fogadalmát, és azonnal békeszerződést kötött Dermaul királynőjével, a hideg és kiállhatatlan Yrensallal, akit Könyörtelen Szűznek neveztek.
Nem mintha kedvére való lépés lett volna, noha politikailag helyes döntés volt. Mágusai azóta is folyamatosan azon fáradoztak, hogy kidolgozzanak valamilyen módszert, amely az ő javukra billenthetné a mérleget.
Ekkor az udvarmestere szakította ki gondolatai közül, tudtára adva, hogy Vretvelder sikeresen visszatért ellenfele birodalmából. Mescallyna arca felderült, és azonnal fogadta a férfit.
A neptor csapkodó fekete köpenyben lépett be az ajtón, mint mindig, most is azt a különös benyomást ébresztve a királynőben, hogy szélvihar szárnyán érkezett. Vretvelder saját alakjában olyan erőt és magabiztosságot sugárzott magából, amilyet még az asszonyharcosok közül is kevesen mondhattak a magukénak. Sötét szembogara élénken csillogott, borostás arcán megingathatatlan nyugalom honolt.
Mescallyna nem rajongott különösebben az alakváltókért, főleg mivel birodalmában csak egyes kiválasztott férfiak lehettek birtokosai e különleges képességnek. Leginkább az zavarta, hogy a neptorok női alakot is felölthettek, ha úgy akarták, ami még az ő felvilágosult nézeteinek tükrében is irritálónak tűnt.
Ennek ellenére Vretveldert nagyon kedvelte. Azon elhivatott férfiak közé tartozott, akiknek hűsége megingathatatlan Mescallyna iránt, tekintve, hogy az egyetlen olyan uralkodónő volt Mullghaston, aki az elnyomottak érdekeit is figyelembe vette. A királynő tudta, a neptor bármilyen áldozatra képes lenne érte, Arvellasért, és a palladerek rabszolgasorban élő tömegeiért.
– Úrnőm – mondta a férfi, szokás szerint mellőzve a köszönést. – Az adalék jó.
Mescallyna kutató tekintete vastag kötést fedezett fel a neptor bal karján.
– Yrensal megbillent a katakombákhoz vezető lépcsősoron – válaszolt Vretvelder a ki nem mondott kérdésre, észrevéve pillantását. – Az egyik palladerének álcáztam magam, hogy a közelébe férkőzhessek.
„Meg kellett volna öletnem a szűz k…át” – futott át Mescallyna elméjén, de már késő lett volna megmásítani a neptornak adott parancsot. Különben sem az orgyilkos uralkodónők sorába akart feliratkozni a történelmi krónikák lapjain. Főmágusa, Dacallas létrehozott egy mágikus komponensekből álló főzetet, amelyet beadott az egyik elítélt palladernek, miután törölték az emlékeit. Vretvelder kirakta csaliként a szerencsétlent a Sularban, Dermaul legnagyobb nyomornegyedében, mert meg akarták tudni, hogy a varázsló kotyvaléka működik-e.
– A Könyörtelen Szűz éppen a mi egerünket választotta ki némi játszadozásra – közölte a neptor. – Elég sokáig kínozta szegényt.
– És? – kérdezte mohón Mescallyna. – Nem sikerült összetörnie?
– De – horgasztotta le a fejét Vretvelder.
Aztán a következő pillanatban felemelte, és vigyor terült szét a képén.
– Viszont a pallader egészen a végéig semmit sem érzett – árulta el vidáman.
– Ó, ez remek – mondta szarkasztikusan a királynő. – Mi ebben a jó nekünk?
– Olyasmit akartál, ami a mi javunkra billenti a mérleget, nem? – kérdezte vissza a neptor. – Egy apróság is elég, igaz? Képzeld el palladerek százait, akik bár ugyanolyan törékenyek, mint Yrensal katonái, de sérülten is képesek harcolni, mert nem éreznek fájdalmat! Akkor kinél van az előny?
Mescallyna rámeredt a férfira. Nem az a fajta áttörés volt, amelyet remélt, de azért mégis némi reménnyel kecsegtetett. A királynő küldött egy mosolyt Vretvelder felé. A béke ideje véget ért, gondolta boldogan.
A rázkódás ekkor kezdődött.

3.

A Könyörtelen Szűz teázni készült, amikor minden előjel nélkül megmagyarázhatatlan katasztrófa zúdult palotájára. Iszonyatos rázkódás kezdődött, és őrületes, fülsértő zúgás töltötte be az egész vidéket.
Yrensal akarata ellenére kétrét görnyedt, aztán felsikoltott, amikor az ujjai közt tartott csésze megbillent, és tűzforró tartalma a kézfejére löttyent. Fájdalmában elejtette az edényt, és kimeredt szemmel nézte, ahogy az szinte lelassulva, megállíthatatlanul zuhan a térde felé.
Yrensal tehetetlenül bámulta. Lélekben már jóval azelőtt összerándult, hogy a kín elérte volna. A következő pillanatban térdkalácsa roppanva eltört, a teáscsésze pedig sértetlenül folytatta útját az élénkvörös árnyalatú szőnyeg felé.
A Könyörtelen Szűz torkából még hangosabb sikoly tört fel, miközben kétségbeesett erőfeszítésekkel próbálta rázkódó trónja belsejében tartani magát. Jól tudta, ha a padlóra zuhan, még jobban összetöri magát.
Csaknem ellenállása határáig jutott, amikor egy húsztagú pallader osztag rontott be a trónterembe, hogy kimenekítse az életveszélyből. Egyikük rohanás közben keresztülbukott egy útjába akadó zsámolyon. Üvöltve terült el bokáján nyílt töréssel, de csak addig vonyított, míg társai kíméletlenül át nem gázoltak rajta. Egyikük vasalt csizmája roppanva mélyedt halántékába, még az előtt végezve vele, hogy fenékig ürítette volna a kínok poharát.
Az osztag úgy vette körül a királynőt, mint aggódó madárraj a bajbajutott fiókát. Lázas sietséggel igyekeztek kijutni vele a démoni erők rázta trónteremből. Az életük árán is el kellett juttatniuk úrnőjüket a palota udvarán várakozó hintók egyikéhez, melyek bakján kora gyerekkoruk óta koronás fők menekítésére kiképzett kolberek várakoztak, hogy biztonságba juttassák a magas rangú asszonyharcosokat.
A mentőcsapat tagjai nem csekély veszteséget elszenvedtek, miközben lefelé tartottak Yrensallal a lábuk alatt eltöredező lépcsőkön, de az elhullottak helyére mindig újabb szolgák álltak. Jó néhányuk törött bordákkal és végtagokkal gurult az omladozó fokok legaljáig, egyikük fennakadt szemmel szorult meg a bejárat négyszögében, nyaka valószínűtlenül groteszk szögben állt.
Az alakulat maradványai bepréselődtek úrnőjükkel a legközelebbi hintó belsejébe, aztán odaüvöltöttek a kocsisnak, hogy induljon. A harcsabajszú kolber feszült arccal a lovak közé csapott, és az udvar boltíves kapuja felé hajszolta az állatokat, miközben a kastély kezdett darabokra hullani a menekülők mögött.
Yrensal fuldokolva hevert a ráfeszülő férfitestek izzadtságbűzt árasztó, lüktető burkában. A hintó Dravarnik felé tartott, melyet Dermaul legbiztonságosabb palotájaként tartottak számon a krónikák. A Könyörtelen Szűz mozdulni sem mert a rémülettől. Fogalma sem volt róla, mi történik odakint, de minden ízében reszketett. Zsigereiben érezte, hatalmas változások vetik komor árnyukat világa megszokott nyugalmára.

4.

Mescallyna iszonyatos fájdalmakkal tért magához. Nem sok mindenre emlékezett vissza a palotájára sújtó végzetből, azon kívül, hogy minden darabokra hullott körülötte. A kín korbácsütései megállás nélkül szabdalták idegeit, fogai hangosan megcsikordultak keskeny vonallá préselt ajkai között. Amikor sikerült valamennyire összeszednie magát, megállapította, hogy hatalmas, súlyos drapériákkal fedett ágyon fekszik. Párnák és takarók halotti lepelként ránehezedő terhe vette körül, meggátolva a legapróbb mozgásban is.
Égszínkék szeme végigvándorolt a szoba burkolatát képező díszes kárpitokon, és a falakon sorakozó színpompás festményeken, melyek egyértelművé tették számára, hogy Arvellas Első Számú Menedékében, Renionban van. Kutató tekintete végül udvara legfőbb mágusán Dacallason, állapodott meg, aki elmélyülten fürkészte úrnője meggyötört arcvonásait.
A nagyhatalmú asszony csaknem ugyanolyan gyönyörű nő volt, mint Mescallyna. Ovális arcát dúsan göndörödő, lágyan aláomló és selymes fényű, fekete fürtök keretezték; sötét, mandulavágású szemében intelligencia csillogott. Szemöldökét ugyan összekötötték az égiek, felsőajka fölött pedig aprócska anyajegy húzódott, a varázstudás e szembeötlő jelei azonban mit sem rontottak a szemgyönyörködtető összképen.
– Semmi baj, úrnőm – mondta Dacallas melegen. – Eltört a medencecsontod, és néhány ujjad, de hamarosan felgyógyulsz. Mágikus álomban tartottalak idáig, hogy könnyedén túljuss a lábadozás legfájdalmasabb részén.
– Vretvelder? – kérdezte halkan Mescallyna.
– Palotád összeomlott – válaszolta a mágusnő. – A palladerek eddig nyomát sem találták a neptornak. Teteme valószínűleg a romok alatt van.
– Értem – mondta szomorúan a királynő.
Aztán újabb kérdés fogalmazódott meg tudatában.
– Mi történt?
Dacallas tanácstalanságot sugalló mozdulattal vonta meg a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be sajnálkozó mosollyal. – Valami mindenséget meghatározó dolog zajlott földünkön, amely kiragadott minket a megszokott valóságból. Az idő és a tér átalakult körülöttünk, az égbolton idegen csillagok ragyognak. Teljesen ismeretlen területen vagyunk, ahol másféle törvények uralkodnak, mint Mullghaston.
– Csak velünk történt? – kérdezte Mescallyna.
Dacallas megrázta a fejét.
– A jelenség azt hiszem, más világokra is kiterjedt – közölte –, és Dermault is magával sodorta.
– Fel kell vennünk velük a kapcsolatot – szögezte le azonnal a királynő. – Ők az egyetlen fajtársaink ezen a helyen, ha jól értem. Közösen kell szembenéznünk azzal, amit a jövő tartogat.
A varázslónő bólintott.
– Megpróbálok megszervezni egy tárgyalást Yrensallal – közölte búcsúzóul.
Mescallyna sokáig bámulta távozása után a csukott ajtót.

5.

A két sereg a varrenfalli mezőn találkozott, amely semleges területként húzódott meg Dermaul és Arvellas határán. A felsorakozott csapatok derékhadát képező palladerek néma üvegszobrokként várakoztak az ezer ágra tűző napon. Verítékezve is áldották szerencséjüket, hogy nem tartoznak azon sorstársaik közé, akik a két szembenálló királynőt cipelik, a vállukra nehezedő súlyos hordszékeken.
Yrensal és Mescallyna egymástól hallótávolságban állították meg elgyötört hordozóikat, a felsorakozott harcosok közti üres térségben, aztán kölcsönös üdvözlések hang. Mindkettőjüket takarók és leplek fedték el, lehetőleg úgy, hogy riválisuk ne fürkészhesse ki sérüléseik súlyosságát.
– Egyesülnünk kell – jelentette ki köntörfalazás nélkül Mescallyna, miután letudták a hagyományok és az etikett előírta udvariassági szabályokat. – Az általunk ismert Mullghastnak vége! Körülöttünk ismeretlen világ terül el, amely külön-külön eltiporna bennünket.
– Az egyesülés nem segít – közölte véleményét Yrensal. – Lehet, sokkal erősebb fajok lesnek ránk birodalmaink határán túl. Megtörténhet, hogy minden szövetkezésünk ellenére úgy gázolnak át rajtunk, mint a porszemeken.
Elérkezett az ideje, hogy Mescallyna előálljon a legerősebb lapjával.
– Arvellas rendelkezik egy különleges főzettel – árulta el talányos tekintettel. – A palladerek csontjai nem lesznek ugyan keményebbek tőle, viszont harcosaim nem érzik a fájdalmat az utolsó pillanatukig. Találkozhattál az egyik olyan férfival, akin kipróbáltuk, nem is oly régen, kínzókamrád katakombáiban. Ha egyesített seregeink használnák a varázsszert, katonáink a csonttörések ellenére is mindhalálig küzdenének.
Yrensal meglepetten bámult rá, aztán nagy sokára összeszedte magát.
– Jól hangzik – ismerte el gyanakvó hangon –, de mi az ára?
– Birodalmadban befejezik a nestar-tűk használatát, és a palladerek szabadon választhatnak, melyik asszonyharcost akarják szolgálni. Ha a dermauli férfiak megkapják ezeket a jogokat, nem háborgatlak belügyeidben, és közös csapatokat indíthatunk a külvilág felderítésére.
Mescallyna válaszából kitűnt, hogy jó előre felkészült erre a kérdésre.
– Képtelenség – sziszegte a Könyörtelen Szűz, majd eszét vesztve a dühtől. – Nem gondolhatod komolyan, hogy felrúgom a legősibb hagyományokat!
– Gondoltam, hogy nem adod be könnyen a derekad – mondta sejtelmesen vetélytársa. – Tudnod kell, hogy minden itt jelenlévő palladerem kapott a varázsitalból. A béke közöttünk testünk törékenységén alapult mostanáig, csakhogy az én harcosaim többé nem érzik azokat a kínokat, amelyeket a tieid. Ha nem kötünk alkut, most azonnal lesöprik a seregedet a mezőről. Csupán azért nem vezénylek rohamot, mert saját népem túlélési esélyeit is gyengíteném, ha nem tudunk megegyezni. Gondold meg válaszod. Talán nélkületek is szembe tudunk nézni az új világ kihívásaival, de jobb lenne, ha ti is mellettünk állnátok!
– Miért? ¬– kérdezte értetlenül Yrensal. – Miért olyan fontosak neked a férfiak?
– Mert gondolkodó és érző lények, mint mi – vágta rá Mescallyna. – Ha szabadabban szolgálhatnak bennünket, sokkal lelkesebben harcolnak érdekeinkért, mint különben. Nestar-tűkkel kordában tartott rabszolgáid csak gondolkodás nélkül halálba menetelnek, míg az én palladereim önként feláldozzák magukat egyetlen szavamra.
– Szabad választás – morogta keserűen Yrensal. – Nestar-tűk nélkül. Önfeláldozó férfiak…
A Könyörtelen Szűz tekintete egyszer csak felcsillant.
– Bizonyítsd be, hogy igazat állítasz! – kiáltotta álnokul. – Kijelölöm az egyik asszonyharcost, aki kővel fogja dobálni valamelyik harcosodat, hogy lássuk, tényleg nem fáj neki. Kérj önként jelentkezőket! Ha lesz olyan pallader, aki kényszer nélkül hajlandó kockára tenni életét a többi férfiért, áll az alku!
Mescallyna szinte maga előtt látta az ellenfele fejében rajzó gondolatokat. Yrensalt nyilvánvalóan nemcsak a katonái hősiessége érdekelte. Abban bízott, hogy több jelentkező akad a kihívásra, és ő szúrópróbaszerűen választhatja ki az egyik palladert a sok közül. Valójában arra ment ki a játék, hogy ellenőrizni tudja, csakugyan minden harcosa ereiben ott kering-e Dacallas varázsitala.
– Rendben – mondta hidegen Arvellas úrnője. – Legyen akaratod szerint!
Mescallyna asszonyharcosai fennhangon hirdették ki a Könyörtelen Szűz által szabott rideg feltételt a palladerek mereven vigyázzba álló sorai között. A szőke hajú királynő szíve megmelegedett, amikor ötven katona keze lendült magasba a felhívásra, míg Yrensal arcára ráfagyott a kárörvendő mosoly.
A vörös hajú uralkodónő fortyogva vitette körül magát rabszolgáival az arvellasi palladerek között, míg végül választása az egyik nyurga, szeplős képű, hozzá hasonlóan rőt üstökű kamaszra esett. Utána a legkeményebb asszonyharcost jelölte ki, hogy próbának vesse alá a szinte még gyereknek látszó katonát.
A vörös fiú rezzenéstelen tekintettel nézett farkasszemet a halállal, mialatt Yrensal bajnoka élesre csiszolt dobókövekkel tette próbára fájdalomtűrő képességét. Mescallyna minden egyes puffanásra fájdalmasan összerándult, mintha a harcost eltaláló lövedékek az ő testét érték volna. Már a dermauli asszonyharcos irányából érkező első kődarabok összezúzták az ifjú pallader arcát, de a kamasz állt, mint a cövek, és egyetlen nyikkanást sem adott ki magából. Kiömlő vére sötét tócsaként borította körülötte a földet.
Yrensal jelöltje összetört minden csontot a fiú felső testében. Nem hallatszott más, csak találatainak tompa puffanása, és az azokat követő gyászos reccsenések, a pallader mégis tűrte a megpróbáltatást. A végén már az asszonyharcos kezdte kellemetlenül érezni magát, és ekkor, mintegy megszégyenülése csúcspontjaként, a kölyök felrepedezett, véres ajka gúnyos mosolyra húzódott. Törött ujjaival röptében kapta el az egyik felé száguldó, tojás nagyságú kődarabot, majd ugyanazzal a mozdulattal visszadobta.
Az asszonyharcos visítva felsikoltott, mert a pallader lövedéke véres péppé zúzta az orrát. Dühödten a kardjához kapott, de addigra tucatnyi arvellasi katona termett a vörös harcos mellett. Félreérthetetlenül jelezték, hogy eddig és ne tovább, hisz a legszélsőségesebb próbának is vannak határai!
Yrensal morogva visszaparancsolta a helyére vérbe borult arcú harcosát, aztán keserűen Mescallynára nézett, megérezve magán szőke hajú riválisa sürgető tekintetét.
– Igen – sziszegte a Könyörtelen Szűz bosszúsan rázva lángvörös fürtjeit. – Áll az alku!

6.

Mescallyna fáradtan hevert Renionbeli hálószobája ágyán, mert az Yrensallal kötött újabb paktum minden erejét kiszipolyozta. Még mindig úgy érezte, mintha ő állt volna ott a mezőn az asszonyharcos kődobásainak kitéve. Busás jutalmat adatott a vörös hajú fiúnak, és örökké tartó szabadságjogokat, de ez alig enyhített valamit lelkiismeret-furdalásán.
Emésztő gondolataiban Dacallas érkezése zavarta meg. A mágusnő fáradtnak tűnt, a testét borító sűrű kelméket vastagon lepte a por és a mocsok.
– Nagyon ügyes voltál, úrnőm – mondta kedvesen, és Mescallynára kacsintott.
– Tudom – bólintott a királynő. – Sikerült Yrensal fejével gondolkodnom.
Rendkívüli előrelátásról tett tanúbizonyságot, mikor beadatta az ötven „önkéntesnek” a varázslónő csodaszerét.
– Régen nem lettél volna ilyesmire képes – vélte tűnődő hangon Dacallas.
– Mindenki változik az új idők során – vágta rá Mescallyna.
Aztán felvont szemöldökkel témát váltott.
– De te merre jártál, hogy ilyen koszos vagy?
– Visszamentem palotád romjaihoz, hogy alaposabban megvizsgáljam, mint idáig – jelentette ki a mágusnő talányos hangon. – Mégiscsak pontosan tudnom kellett, hogy népünk kinek a vezérlete alatt vág neki az új, bizonytalan jövőnek.
Mescallyna hidegen nézett rá.
– És végül mire jutottál? – kérdezte fagyosan.
– Arra, hogy nagy áldozatot hozol a népedért – közölte nyugodtan Dacallas. – Az út, amelyen elindultál, az egyetlen, ami járhatónak látszik. Megőrzöm a titkodat, mert fajunk érdeke így kívánja. Csak tudatni akartam, hogy nem kell többé aggódnod, megtaláltam, és maradéktalanul megsemmisítettem a testet. Én a te oldaladon állok.
Az ajtóban még visszafordult búcsúzóul.
– Tudnod kell, hogy nem hibázhatsz ¬– mondta hunyorítva. – Ne feledd, hogy soha többé nem vetheted le ezt az alakot!
A szőke hajú királynő még sokáig meredt a becsukott ajtóra, aztán végül szemét az éjszakai égbolton felragyogó idegen csillagokra vetve mély, elégedett álomba merült.