V.: Változások II.

A frissen mosott cuccot bukósisakra cserélem, felcsatolom a térdvédőm, a gerincvédővel együtt, és visszarobogok a motorhoz. Pont maradt tíz percem kiérni a bulira, akkor hajrá. Kíváncsi leszek Miss Titokzatos ott lesz-e. Ha igen, őt is porig alázzuk, mint a többieket. A kocsik közt cikázva húzok keresztül a városon a Trinity Church-höz, ugyanis a start ott lesz, a vége pedig a mai futamnak a Times Square. Útvonal: végig a Broadway-n, ami így nem hangzik túl izgalmasnak, de ha belegondolok, hogy milyen mennyiségű taxit kell kikerülni, már a hátamon futkos a hideg. Egy szabály van: aznap este, a kijelölt útvonalon nem hajthatsz többet két saroknál. Semmi gyakorlás, bár ez egy egyenes szakasz esetén talán nem jelent problémát. A templomhoz érve látom, hogy rajtam kívül már mindenki itt van. Már nem érdekel, azonnal az idegen bukót kezdem keresni, a mosodás csajt ugyanis biztos felismertem volna. Meg is van, égővörös bukó, egy fekete hollóval, aminek a feje a bukó tetején van, kitárt szárnyai pedig körülölelik az oldalát. Viszont van itt egy másik, szinte ugyanilyen csak holló helyett egy arany sas van rajta, és lila az egész. Melyikük lehet ő? Bár…nem teljesen mindegy? Úgysem a bukója tetszik rajta.
– Na gyerekek – kezdi Ming a felkonfot – Mindenki vágja mi a pálya ma estére, igaz? Szép tartalmas SMS pakkot küldtem ki, úgyhogy remélem nincs gond. A szabály a régi – nem térsz le az útról, és megpróbálsz senkit nem kinyírni. Az első aki beér, kaszál, a többiek megmaradnak vesztesnek. Kezdés – Lelkesítő beszédben nem épp erős a srác, az biztos, de a motorja kegyetlen. Hiába, nem csak motor kell, lovas is, és azok közül nincs jobb nálam, legalábbis amióta ide járok nem találtam legyőzőre. Ez három versenyt jelent, úgyhogy igazán nem tekintek nagy múltra, de már ez a három győzelem is önbizalmat ad. Viszont az új csajok…meglátjuk mi lesz. Szépen felállunk a kijelölt rajtvonalhoz a Trinity mellé, mindenki a gázzal szórakozik, miközben beáll a rend, és elkezdődik a visszaszámlálás. Jobbomon a Holló, bal oldalt a Sas, kezdésnek nem rossz. Szokott rajt, Ming egy bombázó ismerőse szépen lecsatolja a melltartóját(vigyázz), kihúzza a top alól, feltartja (kész), majd egy laza mozdulattal elejti(rajt). A melltartó mindig tíz méterrel mögötte ér földet, ahogy az elhúzó motorok szele hátrarepíti. Öt másodperc alatt veszem végig a sebességfokozatokat, a két csaj mögöttem cikázik, mintha szellemek lennének, úgy húznak a kocsik közt. Egyet jobbról, egyet balról, hangos dudaszó, villanó fénycsík minden lámpa, a pirosakon úgy húzunk át, mint a rakéta, akármit csinálok nem bírom lerázni őket. Egy pillanatra nézek hátra, az eredmény: Vissza kettő, kerüld ki a Volvot magad előtt, és nyomás tovább. Máris jó száz méterrel előttem vannak, úgyhogy nem kímélem, tépem szét a hengereket, rázkódik a gép. Sas elé bevág egy busz, mintha megállt volna, úgy tűnik ahogy elhúzok mellette. Van ideje beinteni, mielőtt újra kilő. Jót nevetek magamban, és célba veszem Hollót. Egy kisebb gyalogoscsoporton keresztülvágva észreveszem, hogy az East 8th Streetnél vagyunk, tehát már nincs messze a Times Square. Sajnos a motor ennél már nem nagyon bír többet, tehát a mázlimra kell hagyatkoznom, meg arra, hogy rövidebb utakat járjak be, mint ő. Lassan közeledem felé, már csak 35 méter van köztünk, de nem mondom, piszok jól csinálja, amit csinál. Basszus! Keresztbe a piroson egy óriási kamion, betonoszlopokat szállít. Iszonyatos fékcsikorgással borul meg előttem a csaj, csúszik, majd a kamion előtt nem sokkal megáll. Nekem már nincs időm megállni, úgy fogok beleszállni a platóba, ahogy illik…hacsak…na neeee…lelassul minden, finoman meghúzom az első féket, és oldalra döntöm a motort. Várt eredmény, elfekszik, én meg csúszom tovább, kb. olyan kilencvennel a földön. Kopik a festék, szikrázik minden, a lábam majd szétszakad, de sikeresen átcsúszom a kamion alatt, gyakorlatilag a bokámon támaszkodva, majdnem vízszintesben a motorral. Bal lábbal egy lökés, közben hátsó fék tövig, a motor feláll, én meg, újra visszanyerve az egyensúlyom, rekedtre bőgetve a motort húzok neki, egyenesen be a célba, ahol is farolva állok meg, és parkolok le a tér közepén. A nadrágom alja cafatokban lóg a bokám körül, még jó, hogy a motoros csizma van rajtam, mert azon vannak direkt koptató elemek, amik a sípcsontom közepéig védik a lábat. Elegáns, de életveszélyes megmozdulás volt, főleg a sok kocsi közt. Mázli volt, hogy az előttem lévő sáv ötven métere üres volt a kamion mögött. Egyébként, már nem élnék. Befutnak lassan a többiek is, gondolom a kamionos a döbbenettől padlóféket fogott, és beállt a kereszteződésbe, azért ilyen lassan érnek be. Holló mellém húz, elhajítja a motort, felcsapja a plexit, és üvöltözni kezd.
– Hogy a szarba csináltad ezt a mutatványt? Mi a fene vagy te? Normál embernek ettől cafatokra szakad a bokája!
– Ne szórakozz, csak jó a csizmám. Tudod te is nagyon jól, hogy nem lehetetlen megcsinálni.
– De kilencvennel? Le kellett volna zuhannod a motorról, nemhogy utána felállni, és folytatni a versenyt! Esélyt nem adtál!
– Nem hiába vagyok itt én a legjobb.
– Egoista pöcs. Frászt vagy a legjobb, csak marha nagy….- leveszem a bukót – Te?
– Hmm…ismerlek talán? Amíg rajtad a sisak, nem fogom tudni eldönteni – Hidegebb nem is lehetnék. Annyira hűvös, lekezelő modorban beszélek vele, hogy meglep amint magamat hallom. Pedig igenis jól csinálja a dolgát, és tényleg csak mákom volt. Lassan leveszi a sisakot. Leomló vörös haj, fehér bőr, zöld szem, a fene vinné el….Szépen sikerült összevesznünk.
– Alex – Tessék? Honnan tudja, hogy…
– Micsoda?
– Alexandra Remedy. Ezt a pillanatot maximum javítani lehet egy névvel – Hol lehet ásd el magad készletet kapni? Ezt az égést. Na most szívesen füstté válnék. Azt hittem, engem szólított Alexnek. Már másfél hónapja nem használom ezt a nevet, senki nem ismer így, érthető, hogy meglepődtem. Mégis, hogy néztem volna ki, ha simán rávágja, hogy Alex Draughty vagy, és most születtél újjá egy hónapja? Azt hiszem, a falfehér a találó…
– És igen, éljen a győztes, zsinórban negyedszer versz meg mindenkit. Nem mondom, Fortuna a pártodon áll! – Ming lelkesedése lohaszthatatlan. A többi motoros is körém gyűlik, vállon veregetnek, gratulálnak, mások, köztük Alex gyilkos pillantásokat vetnek felém.
– Ming, majd elszámolunk, oké? Most mennem kell. – Alex már a motorján ül, én indulok utána. Nem siet sehová, simán utolérem. Intek neki, erre felgyorsít. Megint a kocsik közt cikázunk, egészen ki a Bryant parkig, ahol is megunja, leáll, és leszáll a motorról.
– Mégis, mi a francot akarsz tőlem?
– Hé, ne haragudj, nem akartalak megbántani. Tényleg szerencsém volt, tudom nagyon jól.
– Nahát, csak nem leszállt a földre, nagymenő uraság?
– Hagyd már abba! Végigüldözlek a fél városon, csak hogy bocsánatot kérjek, neked meg kiszúrja az orrod a Holdat! Gondolkozz már, Alex!- Egy kicsit elszégyelli magát. Helyes. Igazán nincs oka így viselkedni velem, mert nem hiszem, hogy bármi rosszat tettem volna neki. – Honnan tudhattam volna, hogy ki van az alatt a hollós sisak alatt?
– Ha tudtad volna, változtatott volna valamin? – Rég láttam ilyen szomorú szempárt. Nicole…mikor ott álltam vele szemben, a ház előtt, és elküldött a fenébe. Akkor láttam utoljára, azóta még Queensben sem voltam.
– Igen.
– És mégis min?
– Nem hagytalak volna ott, az út közepén fekve, az biztos.
– Ezt mondod, de mi a garancia arra, hogy tényleg megtetted volna….- Fent hagyja a hangját.
– Russel. Russel Aglow – Egy fél lépéssel közelebb megyek hozzá. Viszonozza a gesztust. Hogy is volt, az az idézet? Ja igen: A mondanivalód kilencven százaléka nem a szádból jön…
– Szóval, mi a garancia arra, hogy igazat beszélsz?
– Lehet, hogy nem annyira nyilvánvaló, mint gondolom, de nem igazán vagy közömbös számomra.
– Ó, és miért nem, Tündöklő úr?
– Mert már régóta hiányzik valaki, aki ellenszer lehetne az egóm növekedésére – csak nézünk egymás szemébe. Abba a gyönyörű, zöld szemébe, amiben megcsillan a város halványsága fénye. Még közelebb lép, most már felfele kell néznie rám.
– Tudod mit? Vedd úgy, hogy megbocsátottam a ma estét.
– Köszönöm – halvány mosoly, nem engedem el a tekintetét. Elfordítaná a fejét, de elkapom az állát, magamhoz húzom, és megcsókolom. Visszacsókol, lassan, finoman, forrón. Elhúzódik, a homlokát a homlokomhoz nyomja, és így állunk egy szép hosszú másodpercig.
– Mi a fenét csinálunk? – kérdi suttogva.
– Fogalmam sincs.
– Nem ismerlek nyolc órája, mégsem tudlak itt hagyni. Pedig megérdemelnéd.
– Nekem nem úgy tűnt, nem vállalnál bűnrészességet a dologból – Vigyorodom el.
– Nem gondolod, hogy továbbra is eléggé pofátlan vagy?
– Épp csak amennyire kell.
– Haza kellene mennem.
– Én közelebb lakom.
– Ne. Ezt még nem.
– Ahogy akarod.
– Jó éjt, Russel.
– Ég veled.
– Megtalálsz?
– Nem bújhatsz el. – Lecsapja a plexit, és villámgyorsan elhúz. Követni kéne…valahogy ki kéne tombolni az érzést, ami bennem van. Repülni tudnék, úgy érzem. Hazaérve ledobom magam a kanapéra, és csak bámulom a plafont. Nem fogok tudni aludni, az biztos. Odaállok a falnyi ablakhoz, és azon gondolkodom, hogy találom meg. Majd beszélek Minggel. Ő biztos tud róla valamit. Fel alá sétálok a szobában, mint egy sebzett oroszlán. Akár úgy is megoldhatom, hogy simán utánanézek egy Alexandra Remedynek. Vagy nem tudom…aludni úgysem fogok tudni. Miért ne? Lerohanok a garázsba, és felpattanok a motorra. Kigördülök, sebességbe rakom, majd csak száguldok, és száguldok, miközben basszusgitárok és dobok hangjai üvöltöznek az általam a sisakomba hegesztett fejhallgatóból. Alig hallom a motorzajt is, csak a szelet érzem, és a mellettem elsuhanó autók vezetőinek felfutó mérgét, ahogy bevágok eléjük. Semmi nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy mikor látom újra. Még soha nem kavart fel egyetlen csók. Mindegy…Körbejárom az egész várost, majd holtfáradtan érek haza. Lezuhanok a kanapéra, és azonnal elnyom az álom.

Tegnap egész nap Ming után kajtattam, végül meg is találtam, de halvány lila gőze nem volt semmiféle Alex Remedy nevű lányról. Próbáltam jelezni, hogy ő volt az a csaj a hollós bukósisakban, de hiába, ő akkor látta azt a bukót először. Az iskolai nyilvántartásban sincs semmilyen Alex Remedy, mondjuk az is lehet, hogy még csak végzős valamelyik gimiben. Bár ahogy kinéz és viselkedik…erősen kétlem. Ming azt mondta, hogy a holnapi bulin valószínűleg ott lesz, hiszen mindenki ott lesz, aki számít valamit is. Még azok is, akik nem. Lévén péntek délelőtt, úgy döntöttem, elpazarolom ezt az időt arra, hogy végre rendesen kicsomagoljak, és rendbe rakjam a lakást. Az alsó szint lassan készen van, már csak a kartondobozokat kell kidobálni. A konyha a fémszínű gépekkel, a fekete márványpulttal nagyon durván néz ki, de az ében padló az óriási plazmatévével, a házimozival, a sok ezüst kütyüvel, meg a fekete bőr ülőgarnitúrával is gyilkos. Egyszerűen büszkeséggel tölt el, ahogy a saját lakásom kinéz. Az első lakásom. Nem mondom, elégedett vagyok magammal. Miután a fölső szintet is rendbe raktam, kivonulok a konyhába, töltök magamnak egy pohár tejet, meg kenek egy pár mogyoróvajas szendvicset, ledobom magam a kanapéra, és berakom az első kezem ügyébe kerülő filmet. Azaz, azt a filmet, amit a falnyi polcról sikerül leakasztani körülbelül öt perc válogatás után. Fűrész. Talán a legjobb thriller, amit valaha láttam, annak ellenére, hogy csak második nekifutásra sikerült végignézni. De megérte. Csakúgy, mint első alkalommal, most is elalszom rajta…

Kiugrottunk a csajokkal egyet vásárolni. Ma este van a buli, mind annyira izgatottak, smink, mit veszek fel, elképesztően viselkednek. Nagyon kész, haláli jók, rengeteget röhögünk. A délután villámgyorsan telik, butikról butikra járunk, ők márkás cuccok közt válogatnak, én csak bókolok, vagy közlöm velük, hogy ezt meg ne merd venni, mert rajtad fog röhögni a fél suli. Hazafele baktatok. Ahogy elhaladok az egyik park mellett, eszembe jut, mikor gyújtottam rá először életemben. Alex is ott volt. Mindig is én voltam a nagy antidohányos a csapatban, a többiek mind rágyújtottak már legalább egyszer életükben, sőt, Bill kemény dohányos volt. De hát, a füstös kocsmákra gondolva, ahol rock hallgatással töltötte az estéit, már amikor nem Kathyvell érzik épp jól egymást…mármint magukat. Az az este…elszorult szívvel gondolok vissza rá. Miért nem tudom már túltenni magam rajtad, te bunkó, önző, haszonleső, lusta majom? Elgondolkodom, hogy hogy is tehetek fel ilyen kérdést…hiszen a bunkó az őszinteségéből fakadt, a haszonlesése inkább üzleti érzék volt, mert e mellett mindenkinek nagyon szívesen segített, ha volt rá ideje. A lustasága sem lustaság volt, csak szerette jól érezni magát, és épp ezért, a kötelessége helyett ennek a kielégítésével foglalta el magát…önző. Nem volt önző. Meghallgatta az emberek bajait, segített rajtuk, ahogy tudott, részt vett mindenben, amire megkérték…az oké, hogy behúzta a húgai csokiját, és nem törődött a reklamációval, vagy hogy volt olyan lusta, hogy ne segítsen az anyjának a kertben, csak mert az nem szólt még kétszer, de akkor sem volt önző…Mire ezt végiggondolom, megint könnybe lábad a szemem. Hogy a fene vinné el, már tényleg! Nem érdekel, ma este jól fogom érezni magam. Ha rám szakad az ég, én akkor is jól fogom érezni magam…még mindig a szemem előtt lebeg, hogy ülünk ott hatan, miként kínál Kim cigivel, miközben Alex vigyorogva vágja a fejemhez az egyetlen okot, amit minden dekadens, önpusztító cselekedetére felhozott: „Valamiben meg kell halni…” Tessék. Sikerült. Mire hazaérek, teljesen lefolyik a sminkem.
– Mi történt? – Anya aggódik miattam. Nemrég majdnem pszichológushoz küldtek, azt hitték, depressziós leszek, de nem lettem. Sőt, olyan jó kedvem volt, hogy elküldtem őket a büdös francba a zseniális ötletükkel együtt.
– Semmi. – Látom, hogy nem győztem meg. Mégis csak az anyám….
– Ezt mondd úgy, hogy nem folyt le a sminked, nem vörös a szemed, és el is hiszem. Ki bántott?
– Alex. – Mindig ezt válaszolom. Tudja, hogy ilyenkor elkapnak az emlékek, és úgy néz rám, hogy azt hiszem, majd felrobban, annyira sajnál. Csak azt nem tudja, hogy hallom, amikor apával arról beszélnek, hogy nem ronthatnak még ők is a helyzetemen, hogy nem tudnám elviselni ha most még ez is a nyakamba szakadna, és amilyen pillantást váltanak…apa szemében mindig ott van egy olyan furcsa fény, amiről rögtön az jut eszembe, hogy nem, tényleg nem ronthatunk a helyzetén. Őrület, egyre kevésbé érzem az otthonomnak ezt a helyet, főleg azóta, mióta ezt elkezdték. Egy hete vettem észre először, hogy erről beszélgetnek. Nem tudtam tőlük aludni, pedig van vagy öt méter a két szoba közt, amiben vagyunk. Egyre többször alszom Nicolenál, vagy Kimnél, vagy épp aki akad. Olyan is van, hogy fél éjszaka az utcán csatangolok. Belépve a szobába, ledobom magam az ágyra. Nem akarok tükörbe nézni, tudom mit látnék, és láttam már eleget. Lassan úgy nézek ki, mint valami emos. Undorító. Már csak pár óra van a buliig. Akkor is jól fogom érezni magam, nem érdekel, ki mit mond, vagy mi történik. Alex, le vagy ejtve. Bár így is érezném…akkor sem érdekelsz, ma estére el vagy felejtve.

Az arcomba süt a nap. Süssön a nap ahova gondolom, szombat reggel van, hogy vinné el a fene. Milyen viselkedés ez? Kimászok a franciaágyból, amit előző éjjel sikeresen használatba vettem, miután egy hadseregnyi rendőrautó húzott el lent a tömegben, olyan szirénázás közepette, hogy a holtakat is felrázta, nem hogy engem, aki amúgy is csak Alexre tudok gondolni. Éljen a West 47th Street! Hurrá! Esküszöm ha befejeztem az egyetemet, elhúzok valami csendesebb környékre. Szétrántom a sötétítőt a falnyi ablak előtt, elterül előttem a fél város. Mármint hogy a Central Library, meg a Bryant Park. Hát igen, a kilátás a több tucatnyi emelettel megáldott üvegkalitkák közt szinte a legjobb. Bámulhatnám a tükörképemet a szemközti ház oldalában is, de így ellátok majd száz méterre. Meg majd Hatvan méter mélyre. Fincsi. Lassan realizálódik bennem, hogy szombat reggelhez ad 1, kicsit világos ad 2, kicsit alacsony forgalom van. Egy cifra káromkodás kíséretében realizálom, hogy a fél egy, meg azt is, hogy tegnap hajnali négykor estem haza, ami igazán elegáns időpont. Lassan összeszedem a mai teendőimet: reggeli, azazhogy ebéd, aztán…kiszúrok egy szép nagy zsák szennyest a sarokban, na igen, ez az, ami a tegnap kimaradt a jóból, mert a sok eszemmel csak az egyik adagot kaptam fel, és mentem le vele. Naná, észre se vettem, hogy ez a zsák a világon van. Alex biztos nem követ el ilyen szánalmas hibákat, de amint beszállok a liftbe, remélem, hogy ott lesz ő is a mosodában újra. De nem lesz. A szemközti pizzázó érintése után egy dobozzal az egyik, és egy zsák szennyessel a másik kezemben lépek be abba a mosodába, amiből tegnap a fél éjszakás agyjegelő szelű motorozás indult. Természetesen Alex nincs itt, miért is lenne. Az egyik alkalmazott lép oda hozzám, hogy miért van pizzásdoboz a kezemben, erre én közlöm vele, hogy azért, mert nem ettem semmit majd huszonnégy órája. Erre ő fejjel a mögötte lévő falra bök, amin öles betűk helyett egyértelmű ábrák hirdetik, hogy nem kéne enni mosás közben. Én szép szavak helyett szép szemekkel a tudtára adom, hogy a legkevésbé sem érdekel. Rosszalló fejcsóválással elvonul, én meg bepakolok a gépbe, miközben a tetejéről a jó kis négy sajtos, szalámis, paradicsomos pizzámat majszolgatom. Egy laza mozdulattal becsapom a mosógép ajtaját, bele a pénzérme, program beállít, majd ledobom magam az egyik üres székre, és azt csinálom, amit tegnap: vizslatom a bejövő-kimenő forgalmat. A mosoda ajtaja nem sűrűn zavarja meg a kis csengő nyugalmát, ki az ,aki a szombat délutánját mosásra pazarolná? Én…ha hazaértem, még ki kéne találni, mit fogok csinálni a ma esti buliig. Kilencig sok van, főleg kettőtől, ugyanis most annyi az idő. Van egy olyan furcsa érzésem, hogy olvasással fogom megölni az idő csigalassúságú szörnyetegét, ha nem takarja ki egy gyönyörű, hófehér arc a két zöld szemével a betűket. De egyelőre ideje kiszedni a ruhát a gépből.

Dreams are seldom what they seem…suttogja a fülembe a gitárkíséret végét jelző utolsó sor. Hát igen. Mennyit is álmodhat az ember arról, hogy miként lesz belőle hős, vagy valaki különleges, míg ráébred, hogy ez nem feltétlenül jó? Hiszen emberek vagyunk…nem tudjuk, mit akarunk. Nem tudjuk, mi jó nekünk, és mindig azt szeretnénk, amit el nem érhetünk, vagy vissza nem kaphatunk. Még mindig emberek vagyunk…
Csikorgó gumikkal farolok be a parkolóba a buli épülete előtt. Hatalmas tornacsarnok, szokásos színhely. Ahogy kiveszem a fülhallgatót a fülemből, szinte arcon csap a kidübörgő zene. Kár hogy már megint pakolóssal kezdik az estét, a rock valamikor éjféltájban jön. Vagyis egy óra múlva. Naná, megint sikerült beosztani az időmet. Mindig ez van, vagy túl korán, vagy rohadtkésőn érkezem. Hát most utóbbit sikerült megszülni. Gratuláltam is magamnak a sikerhez… A csarnokba belépve megtántorodom, a két négyméteres hangfal tudja a dolgát, és a DJ is jobb mint általában szokott lenni. A terem televan, egyesek iszogatnak, mások csak hülyülnek, a nagyobb rész viszont a parketten vonaglik a városrengető basszusra. Lassan végigvonszolom a tekintetem a tömegen, egy arcot keresve, hiszen mindenki itt van, aki számít. A buli a szokott (szokott, ha az ember két alkalom alatt bármit is megszokhat) hangulatot hozza, a testek izzadtságtól fénylenek, párok vonaglanak egymás karjaiban, izzik a levegő, valahol egy orgiára emlékeztet az egész, pontosan addig, amíg a zene le nem áll, és mintha hipnózisból kelnének: hopp! Mindenki célba veszi a legközelebbi sörös standot. Ugyanis körben mindenhol piát lehet kapni, dögivel folyik már mindenhol. Aki nem bírja annyira, az a szédüléstől, aki meg bírja, az a tánc közben önti ki. A fények villognak, a felszerelt öt diszkó gömb forog, szóval az alaphangulat a vártnak megfelelő. Magányos farkasként veszem célba az első olyan standot, ahol whiskyt lehet kapni. Nem vagyok oda a sörért, a whisky sokkal jobban oldja bennem a feszültséget. Az első korty mar, perzsel ahol ér, de épp ez a jó benne. Érezzem, hogy élek. Akkor mehet a buli. Ezután általában bevetem magam a társaságba, amivel vagyok, majd felszedek valami csajt, és talán vele töltöm az éjjel hátra lévő részét, talán nem. Most viszont két nagy bibi van a képletben: az első, az egyenletből hiányzik a társaság. Viszont ott az ismeretlen: itt van-e Alex? Körbe-körbe bóklászok a teremben, és mind az arcokat lesem. Vörös haj…vörös haj…vörös haj…egyik sem ő. Feladva a keresést, ,elhúzok egy pohár sörért. Jobb nekem, ha segít felejteni.

Őrületes zene, őrületes hangulat, tombol az egész diákság. Azt sem tudom mióta éreztem magam utoljára ilyen jól. Kacagva borulunk egymásra Kathyvel ahogy a szám véget ér, majd célba vesszük Tonyt és Kimet, akik persze a zenében beállt szünet és a bennük munkáló pia hatására tömeget és mindent félretéve egymás szájában készülnek elveszni.
– Gyertek! – Kiált oda Kathy, erre Kim kiad valami hangot, amit nem érteni Tony szájától, Tony meg csak legyint egyet.
– Na jó, látom megvagytok! – Vigyorgok rájuk, és szépen célba vesszük Billt. Ő persze melankolikus fejjel ácsorog a fal mellett, sörözget, és siratja a tucc-tucc ártalmait.
– Élsz még, szívem? – Hajol oda hozzá Kathy
– Nem sokáig… – Nem valami élénk a srác. Kéne neki egy kis basszusgitár – Szerintem kivonulok egy tíz percre.
– Rendben. Megleszünk. Légy erős – vigyorog rá Kathy, és ők is csókolózni kezdenek. A lány viszont eltolja magától, és velem jön vissza táncolni. Elég sokat foglalkozik velem. Látszik rajta, hogy azt akarja, hogy tényleg jól érezzem magam, és végre elfelejtsem Alexet. Sikerül. Egyre több pasival szemezek, tele van velük a parkett. Egy-egy ördögi mosoly, egy fekete szempár, fekete haj, feszes fenék, kidolgozott test…Mind olyasmi, ami felkelti az érdeklődést, mégis, csak olyanokat tűrök meg magam mellett, akik bírják a tekintetem. Akivel felveszem a szemkontaktust, és elfordul, na annak esélye sincs. Hiába, ha gyáva, nem kap meg. Kathy ébreszt fel a merengésből, ahogy a ritmusra riszált csípője jól csípőcsonton vág. Enyhén szólva fáj, de vissza is adom neki. Reakcióként fogja, a nyakamba dobja a karjait, és lassan kígyózva leguggol, majd feláll. Összenézünk, és nevetve riszáljuk magunkat tovább. Őrületes buli…

Kint ülve a motoron már nem annyira jó ezt a techno szart hallgatni. Elegem van belőle. Másra sem tudok gondolni, csak Alexre. Miért nincs itt? Az egyetlen nyitott bejárat mellett állok, a beugrót persze itt kellett fizetni. Amit cserébe az ember kap, egy fincsi neonnarancs karkötő, papírból. „Ha levetted bukta öreg, vegyél másikat” – Ez a bejáratot őrző két drabális biztonsági őr szövege. Egész lazán kipenderítenek bárkit. Nagyot kortyolok a sörömből, majd szinte azonnal az aszfaltra köpöm az egészet. Bill lép ki a csarnokból, és egyenesen felém tart. Elég kómásnak tűnik, de ez nem is csoda, hiszen ha lenne „I hate Techno” feliratú pólója, fix hogy csak azt hordaná. Esküszöm felém tart. Basszus, nem ismerhetett meg! Isten nincs! Kezet nyújt…
– Cső öreg!
– Hello! – Köszönök vissza. Egyértelmű, gőze nincs , hogy ki vagyok.
– Te sem bírod ezt az elektronikus szemetet? – néz rám. Még mindig ugyanaz a mélabús barna szem néz rám. Nosztalgikus érzés…kicsit talán még fáj is. De elnyomja a hiányérzet, ami Alexet veszi körül. Koccintásra emelem az üveget.
– Amíg a Föld kerek…
– …mindig lesznek rockerek.! – Fejezi be helyettem vigyorogva – Egészségedre!
– Kösz, öreg
– Ismerős vagy nekem haver. Nem vágom, honnan, de szerintem láttalak már valahol.
– Nincs az az Isten. Alig másfél hónapja vagyok New Yorki. Nem hinném, hogy a Nagy Alma ilyen kicsi lenne.
– Egy hónapja? Akkor viszont te vagy az a fura fazon, akiről mindenfele hallani.
– Fura fazon? Érdekes módjaid vannak az ismerkedésre – A pofátlan őszinteség lefegyverző tud lenni. Ezt mindketten piszok sokat alkalmaztuk. Kathyvel is így jött össze, és már mióta együtt vannak…
– Bocs – a szája a füléig ér – de rólad csak azt hallani, hogy egy magányos zseni vagy.
– Hát igen, ez eléggé egy techno-orientált iskola…- Még szélesebb vigyor a válasz.
– Nyugi, jövőre jövök.
– Ki tudja, jövőre talán már a sírban leszek.
– Hallgasd csak! Gitárhangolás! Na itt a mi időnk! – csap izomból a vállamra. Káromkodok egyet magamban, de tűröm , hogy magával rángasson. Az utolsó pillanatban azonban mégis megállítom.
– Te hallgasd! Ez az én muzsikám! – hangosodó motorbőgést hallok. Ismerős a zaj, ráadásul ahogy egyre erősödik, egyre inkább elnyomja a benti ricsajt. Irtózatos csikorgás, és egy vörös-fekete Kawasaki robban be az én ezüst Yamaha-m mellé. Szép pár.
– Hmm, a motorra vártál? – néz rám értetlenül.
– Te hülye. A lovasra – Alex haja omlik ki a bukó alól, ahogy a zipzárt lehúzza a dzsekin felsejlenek a hófehér mellek, amiket utoljára a mosodában láttam, mikor lehajolt egy fél pár rózsaszín zoknimért. Hála az égnek nem tette szóvá.
– Meg tudlak érteni. Ha gondolod, benn megtalálsz. Jó kis társasággal vagyok, ha unod a magányt.
– Szerintem se egyedül nem leszek, se unatkozni nem fogok.
– Legyen neked igazad. Na, cső.
– Csá.
Ahogy a gitárok felcsapnak odabent jelezve az immár számomra is érdekessé váló zenei kezdetét, visszafordulok köszönteni Alexet. Azazhogy, a visszafordulás még megy, de a köszöntést én kapom. Hosszú, forró, és mézédes. Ahogy Alex ajka leválik az enyémről, a válla a fejemre bukik.
– Hiányoztál – súgom a fülébe.
– Sokat kellett kibírnod nélkülem… – fel sem emeli a fejét. Mosolyogva karolom át a derekát, egyszerűen attól a föld felett lebegek, hogy itt van.
– Ahhoz épp eleget, hogy fájjon.
– Csak nehogy tönkretegye a törékeny lelkedet – na tessék, le lettem oltva a fenébe. Gyönyörű…
– Vigyázz, mert ha így folytatod, megint otthagylak valami út közepén – Eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Képes lennél?
– Nem hinném. De más mivel ijesztgethetnélek?
– Hülye vagy.
– Tudok róla.
– Helyes.
Percek telnek el, hogy csak bámulunk egymás szemébe. Az a zöld szempár elképesztő. Elveszek benne teljesen. Megfogom a kezét, és együtt megyünk be a csarnokba, az üvöltő rockra ritmusra billeg a feje.
– Csak nem kegyed is a keményebb zenéket szereti?
– Jobb is mint a pakolós.
– Remek hozzáállás.
Bill bukkan fel előttünk a tömegben.
– Hello öreg harcos. Hmm, erre aztán megérte várni – ezt csak én hallom. Szép is lenne, ha Kathy is hallaná.
– Nem mutatsz be a társaságnak?
– Ó bocs. Lányok, Tony, ez itt Russel Aglow. A hölgy pedig…
– Alex Remedy – vágok közbe.
– Sziasztok!
– Üdv, Tony Osbourn!
– Kim Sparks.
– Bill Duncan
– Kathy Angelov
– Nicole Quincy – ahogy Nicole szemébe nézek, ismét az az érzés fog el, hogy fel fognak ismerni. Nem hittem, hogy ő is itt lesz, de érdekes módon, semmi extra reakciót nem vált ki belőlem. Ugyanolyan gyönyörű, mint volt, ugyanolyan vidám, és ez Egy kicsi csalódottsággal tölt el. Azt hittem, többet jelentek neki ennél. Viszont az, hogy nem állt meg bennem az ütő a neve hallatán…hát meglepett.
– Na, sokáig állunk még itt megkövülten, vagy húzunk előre, pogózni? – Billé az ötlet, természetesen. A pogós rockerállat, naná.
– Bocs öreg, de nincs kedvem lilára zúzatni a képem.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – öleli át a jobb karom Alex. Majd egy egész fejjel alacsonyabb nálam, de ez nem is csoda. Vagyok vagy 185 centi…vannak dolgok, amiken még most is meglepődök.
– Mi meg maradunk, és rázzuk magunkat hátul. A bunyó a ti sportotok!
– Rendben kincsem, akkor majd jövünk – indulna el Tony Bill után.
– Tudod kit hagyhatsz így itt! – és szép hosszú, ékes nyelvi búcsút vesznek egymástól. Őrület, ha az emberben munkál a pia, elveszti a gátlásai nagy részét. Egyébként nem tolják így nyilvánosan, egész diszkrétek. Tudják, hogy nem igazán szeretjük azt nézni, ahogy csókcsatáznak, főleg mivel a hatos társaságból kettő pár volt, így muszáj volt a fejükbe kopogtatni, hogy nem, amikor Tonyval beszélgetek Kathyke nem jön oda, és mászik a szájába…persze, van mikor el kell nézni. Alex elém fordul, és csak néz a szemembe.
– Mire vársz?
– Előtted a példa.
– Nem értem, mire célzol – imádom húzni az emberek idegeit. Ez alól az sem kivétel, akit szeretek. Sőt, ő a legkevésbé.
– Akkor megmondom konkrétan: egy idióta vagy! – és azt hiszi, hagyom hogy ez legyen a végszó. Elkapom a felkarját, csak finoman, de határozottan fogom, majd magamhoz húzom.
– Nem, csak szeretek táncolni. Mások idegein.
– Ha-ha-ha…nagyon vic…- nincs alkalma befejezni a mondatot. Befogom a száját. A sajátommal.

Letelepedtünk egy sötét sarokba, ahol viszonylag csend van, van egy pár pad, amin elücsörgünk, és így dumálunk. Sajnos a téma többnyire én vagyok, ha visszakérdezek, pillanatok alatt képesek kitérni minden válaszadás elől, de hát, az ember mellettem és az őszinte fejem mellett megtanulja elengedni a dolgokat a füle mellett.
– Hogy őszültél meg? – na erre a kérdésre nem számítottam. Az, hogy honnan jöttem, hogy mióta vagyok itt, miket csináltam ezelőtt, hol tanultam így motorozni, satöbbi…na ez ment, de egy ilyet kérdezni…nyelek egyet, és megpróbálok válaszolni.
– Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Amióta az eszemet tudom, halvány hajam volt, nem szőke, inkább fehér.
– Érdekes srác vagy te. Mióta élsz egyedül?
– Mióta ide járok. Mint mondtam, elég messziről jöttem, és így a szüleim inkább vettek nekem egy lakást, mint hogy albérletet fizessenek. A koleszt nem akarták, azt mondták, csak lezüllenék… – na ezen mindenki jót nevet. Cigivel a számban és whiskyvel a kezemben igencsak vicces arról beszélni, hogy a szüleim attól tartottak, hogy le fogok zülleni…
– Most őszintén, ismersz innen még valakit rajtunk kívül? – Nicole elég epésre élezte ezt a kérdést.
– Őszintén? Akivel inkább beszélő viszonyban vagyok, az Ming, vele a motorozás hozott össze. Aztán ott van még Fred, vele a kémia, mivel csapnivaló, és én korrepetálom hetek óta. Na meg Alex. Vele a mosás – széles vigyort villantok az említettre.
– Ja, meg a rózsaszín alsógatyája – vigyorog ő a többiekre. Én már nem annyira…
– Amit összemostam egy pár piros zoknival, és attól rózsaszín. Lánykori színén fehér – alaposan megnyomom a fehér szót, főleg Alexnek címezve amit mondok.
– Nye-nye-nye-nye – vette a lapot – persze, persze, persze.
– Ha nem hiszed, nem az én bajom.
– Elvégre, nem is a te rózsaszín alsógatyád… – átkarolom, és magamhoz húzom.
– Egyébként meg, mi bajod van vele?
– Nem szóltam egy árva szót sem!
– Frászt nem, csak épp… – a számra tapasztja a száját – kuss.
– Igenis… – el tudom képzelni, milyen meglepett fejet vágok… – máris. Csak előbb még…- és most én csókolom meg őt.
– Na jó, szerintem hagyjuk a szerelmeseket magukra – dobja fel az ötletet Nicole. Erre mind az öten a táncparkett felé veszik az irányt.
– Nem táncolunk egyet mi is? – Kérdezi Alex.
– Mennyit ittál?
– Hogy jön ez ide?
– Mennyit ittál?
– Nem sokat, egy sört, meg egy whisky-kólát, de ezt kitáncoltam magamból, szóval teljesen józan vagyok.
– Rendben. Én két whiskyt, de nekem sincs semmi bajom. Gyere! – ezzel a kijárat felé kezdem húzni.
– Hová megyünk?
– Táncolni.
– Hová?
– Egy szép, hosszú sugárútra. Megkapod az esélyt, hogy visszaadd, amit csütörtök este kaptál – kacsintok rá. Elkerekedett szemekkel bámul rám, de nem lassít, sőt, lassan már ő húz engem, ahogy a szája egyre szélesebb vigyorra vált.
– Nahát, csak nem elnyerte a tetszésed az ötletem?
– Miért, azt hitted nem fogja?
– Túl jól tudok hatni az emberekre ahhoz, hogy ezt higgyem.
– Jaj milyen szerény itt valaki – villant rám egy fanyar vigyort
– Merre legyen a parkett?
– Menjünk hozzád.
– Fogalmad sincs, hol lakom.
– Mondd el, hogy a leggyorsabb odajutni, és azt az útvonalat választjuk.
– Keleti 42. utca. Végig a Broadway-n, Times Square-en balra.
– Akkor csapj a lovak közé, mert ha nem vigyázol, csak hátulról leshetsz.
– Ha nem veszed sértésnek, nekem ez nem akkora probléma – siklik végig a testén a tekintetem.
– Pofátlan vagy – lép hozzám – Nagyon is pofátlan – és a nyakamba harap.
– Te meg harapós. Na indulás.
Mindketten motorra szállunk, és ahogy ő elindul, azonnal repesztek utána én is. Százharminc…százötven…ismételten nem aprózza el. Isteni tehetség, és istenien néz ki hátulról is. Mégis, meg kell előznöm. A Broadwayről lefordulva a kevésbé forgalmas Fifth Avenue felé veszem az irányt, egy nyaktörő jobbkanyarban majd elviszem a busz oldalát, de fél perccel később már a garázsom előtt pihenek, amíg Alex motorja épp csak befut a Briant park elé.
– Nyertem.
– Csaltál.
– Büntess meg, ha úgy tetszik.
– Csábító ajánlat… – sejtelmes arcát nézve ötletek százai ugranak be, hogy is szeretne ő engem „megbüntetni”.
– Mi jár a fejedben?
– Semmi olyan, amit neked tudni kéne.
Nem tudok az arcáról olvasni. A szépsége egyszerűen teljesen elvakít. Lassan odahajolok, hogy megcsókoljam, de elhúzódik.
– Hé…ne haragudj.
– Csaltál. A saját játékodban.
– Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos neked.
– Ha most átvertél, bármikor átverhetsz. Bármivel.
– Ez nem számított. Nincs jelentősége. Soha nem hazudnék neked olyasmiről, aminek a legkisebb jelentősége is…grááá!
– Mi baj? – a fejemre szorított két kezem nem segít, egyszerűen meg tudnék őrülni attól amit a fejemben hallok. Olyan pokolian éles, visító hang, hogy az agyam belülről barlangrajzokat vés a koponyámba. Vagy inkább próbál kimászni.
– Hé, minden rendben – kezd elhomályosodni a világ. Minden szürke és elmosódó…szédülök…vörös. Mi vörös? Vérzem? Nem…ez nagyobb. Az utca…végén…az utca…
– Az utca…végén…nézd…
– Mit?
– Vörös…
– Mi? Nem látok semmit! – Alex úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Nem őrültem meg. Tudom, hogy nem őrültem meg, a fenébe is! Ott van, és sikít, visít, és kínoz.. Miért van az, hogy csak én látom?!
– Ott van…visít… – nyögöm, és térde borulok. Alex végre a megfelelő irányba néz, és elborul az arca.
– Te látod azt?
– Hogy a fenébe ne látnám!? És hallom is!
– De…- a motorjához lép, egy tőrt húz elő. Fura, nyomott s betű alakú tőr, ahogy a markolatot a kezébe fogja, a penge a kisujja felé áll, és visszahajlik az alkarjára. Mindenféle jelek vannak rajta, és ahogy a keze hozzáér, kékes izzásba jön az egész.
– Ezt is látod?
– Hogyne…látnám….
– Francba…- a vörös sikoltó izé felé kezd futni, de futás közben eltűnik, és vagy tizenöt méterrel később jelenik meg. Egy ugrással amellett a franc mellett terem, és pillanatok alatt darabokra szedi. A sikoltás azonnal elül, a fejem viszont tovább lüktet.
– Russel – közelít hozzám. Lassan, mintha valami undorító, közveszélyes őrült lennék – Ki a fene vagy te?
– Mi bajod van? Ugyanaz, aki tegnap! Inkább mondd el, mi volt ez!
– Egy szellem. Elkárhozott lélek, aki a pokol elől menekülve barangol a földön.
– Ez valami rossz vicc, igaz?
– Sajnos nem – még mindig nagyon durván néz rám. A hátamon felállna a szőr, ha nem épp lesimulóban lenne az iménti hangoktól – a probléma csak az, hogy ezt, feltételezve hogy normális ember vagy, nem kéne látnod.
– Te is láttad – lassan sikerül feltápászkodnom.
– De én egy vagyok Ventari kiválasztottjai közül.
– Kinek a mijei közül? – kezd ez nekem sok lenni. Lassú agyhalál.
– A csak három esetben láthatod: Ventari szolgája vagy, de akkor tudnék rólad, mint a menedékben mindenkiről. Tehát két választásod van: vagy az angyalok karából származol, vagy démon vagy.
– Démon? – kezdem felfogni miről beszél. Egy esélyről, hogy megtudjam, ki a fene is vagyok azon kívül, hogy a sátán fia. Felegyenesedem, és határozottan a szemébe nézek. A tekintete elbizonytalanodik, amint a fejem körül kék lángok gyulladnak – annál talán kissé több…