A gondolat

Sosem állnék meg az úton ami hozzád vezet,
Ha kell rohannék, csak kérlek nyújtsd ki a kezed.
Még egyszer utoljára, kérlek nézz a szemembe,
Ne mondj semmit, most kérlek hallgass a szívedre.
Láthatod majd rajtam, hogy mennyire félek
A gondolattól, mely gyötör, hogy elveszítenélek,
Hogy egy emlék leszel, semmi több, egy érzés
Ami elmúlik majd, s helyette marad egy kérdés.

Ha visszagondolsz, rájössz, valósággá lett,
Melyből gondolat, majd emlék, ami örökké követ.
Elásnád mélyre, titkon, akár egy kincset,
De soha meg nem fogod tudni, mi az amit érhet.
Túlzott barátok voltunk, most idegenek lettünk,
A kontaktust kerülve sok pillanatot vesztettünk.
Hova lett minden, a napfény, a csillagok,
Az illatok, a szellő, ami hozzád hajthatott?

Ha az idő nem gyógyít, marad a fájdalom.
Szemem könnybe lábadna, de én nem hagyom.
Ha szenvednem kell, hát legyen, ezt vállalom,
Mások szemében ne legyek, csak szánalom.
Számolom a napokat, mióta nem látlak,
És neked írtam e levelet, nem pedig másnak.
Legyen ez az utolsó, a végső szavam hozzád,
Akkor is ha megszegem a sors akaratát.

Millió kérdésem van, amire nem lesz válasz,
Köztük mindenek felett, miért történt mind az?
Néma percekben megrémít a gondolat,
Bennem épít gátat és hatalmas falakat.
Eldobnám az érzést, tudván, hogy végtelen,
Pedig nem volt más csak egy puszta véletlen.
Ártatlannak indult, véres harccá fajult,
Mély nyomokat hagyott és bennem meglapult.

Végtelen órákban keresem a választ,
Reménytelen. bennem fájdalmat áraszt.
Sosem lesz újra az a csillag az égen.
Már késő, az a hajó elment régen.
Beletörődtem, hisz már csak egy emlék,
Nem akartam ezt, de kénytelen lennék,
Hisz esélyem nincs már, kikaptam, vesztettem.
Légy most boldog te, akit szerettem.