Az égbe szálltam,
repülni vágytam,
mert idelent fáztam.
Fázott a lelkem, s
Istent kerestem,
de nem leltem…
A hatalmas nihilben…
A világ ürességében…
A senki semmijében…
A Föld sötétjében…
s az Éj feketéjében…
Hisz nem feleltem,
csak úgy, továbbmentem.
A világot kerestem,
de nem leltem…
Az életet kutattam,
bár nem mutattam…
A lelkemet gyászoltam,
ám arcomra, fényes mosolyt mázoltam…
S mosolyogtam,
belülről holtra fagyottan,
s elnyomottan.
3 hozzászólás
Kedves Hermione!
Versed tetszik, főként a mondanivalója miatt, a cím nekem nem annyira jön be, de sebaj:)
Üdv: Borostyán
Szia!
A cím nekem sem jött be. A mondanivaló viszont igen. Bevallom őszintén, volt egy-két rész, ami nem annyira tetszett, de egészében jó vers. Szerintem.
Szép napot!
Üdv: Mishu
Őszintén szólva, mielőtt feltettem volna ezt a verset megfordult a fejemben, hogy megváltoztatom a címét. Két dolog miatt nem tettem: egyrészt mert – emberi mivoltom lévén – nem találtam jobbat, másrészt mert bár több, mint öt hónapja írtam a verset emlékszem arra az érzésre ami kiváltotta. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de akkor párhuzamot vontam egy olyan mesével, amelynek a végén egy veréb megfagyva zuhan le egy szobor tetejéről. Nos, én akkor pont úgy éreztem magam, mint az az zuhanó madár. Ezért maradt a furcsa cím.