Már semmit sem
Tudok tenni.
Kezeim két égtáj felé kitárva.
Lent a völgyben
Látok minden görbe utat,
És minden megkerült keresztet,
Mint megannyi eltékozolt, olcsó
Gecsemánét.
Emlékszek minden kenyérré
Változtatott kőre,
És látom a szentélyed ormát,
És róla minden
– Kegyelemmel játszó –
Zuhanást.
És látok minden mozdulatot,
Mely a világ felé nyújtózott:
Szemem minden villanását,
Vérem minden ujjongását.
De most már semmit sem
Tudok tenni:
Kezeim két égtáj felé kitárva.
A keresztedet is
Csak szemem sarkából látom.
Megérintenélek,
De a szög már nem ereszt.
És ekkor csak sóhajtok:
„…Rám is emlékezz!”
4 hozzászólás
Kedves Sándor!
Csodálkozva látom, hogy már három napja feltetted ezt a versedet és még senki sem szólt hozzá… / pedig általában azonnal és sok hozzászólást szoktál kapni, ha felteszed ide az írásaidat/. Na akkor én megtöröm a csendet. A kálvária – jelentése: koponya, ami a Jeruzsálemen kívül álló hegy alakjára utal – Jézus idejében a latrok / bűnözők/ kivégzésének a helye volt. A latrok kálváriáján feszítették meg Jézust, akit bűnösnek találtak és halálra ítéltek. Szép versedben a megfeszített ember szemével nézed a környéket és az ő búcsúját írod meg az életétől, amint tehetetlenségre kárhoztatva haldoklik. Egyéni látásmódoddal megírt szép, emberi, versedhez gratulálok.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm hozzászólásodat, örülök, hogy tetszett a versem. :-))
Sanyi
Fájdalmasan szép és megható szavakkal emlékezel meg a kereszten függő Jézusról. Én is csodálkozom, miért nem írtak hozzá?
Én pedig az ünnepi verseket kinyitva találtam rá erre a szép versre.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata,
örülök, hogy végül rátaláltál erre a versre… Húsvétkor raktam fel, és akkor nem sokan olvasták. Köszönöm kedves szavaid.
Üdv: Sanyi