Mióta elmentél, kietlen a táj,
A szívem tompán ver, a lelkem sivár!
Hiába ragyog a napfény a szírt tetőn,
Nélküled vagyok, nem bíztatsz éltetőn!
Hangod, nem csendülhet fülembe lágyan,
Nem olthatod, égő szomjas vágyam!
Kis mosolyodra, szívem halkan dalolt!
………..
És most, az erdők bús énekét hallgatom,
Nem csillanhat felém szemednek fénye:
Egyedül vagyok a végtelen éjben!
4 hozzászólás
…El tudom képzelni, milyen szép lehet hozzá a dallam. Kár, hogy kottát nem lehett melléje tenni…
Kata
Kedves Kata! Köszönöm szavaid! – azért bevallom a mai fülemmel, már nem tűnik olyan jónak az ifjúkoromban komponált dallam.. hisz a vers oly nagyon régi…
Üdv.: Rudy
Ez hány evesen irtad? Csodás vers.
Kedves Rika!
Köszönöm. 1948-1969 … 🙂 még nagyon fiatalon 21 évesen írtam.
Üdv. Rudy