Hatodik ének
Kétezer parasztja úgy ül mind a lovon,
mintha ott ült volna, mióta él, s mozog.
A kard is úgy áll az izmos jobbkezükben,
mint a vád, mely nem lát kegyelmet szívükben.
Olyan erős volt a balról jött vad roham,
hogy a vajdai had, hogyha tud, még rohan.
De nem a keményen álló parasztokra,
vagy a vele vívó paraszt lovasokra.
Hanem, ha tehetné, elfutna világgá,
a széles világot tenné otthonává.
De a rét végében ott áll még a vajda,
s harcban még részt nem vett, nemesi csapatja.
Ez a szaladókat vissza-vissza űzi.
Fehér darutollát sisakjába tűzi,
felsóhajt a vajda: – Add nekem őt, Isten! –
Védett állásából a rétre kilibben.
Van még hatszáz, nemes, harcedzett lovagja,
akik kóstoltak vért a török harcokba'.
No meg a testőrség, melyet ő tart bérben.
Ötszáz, félig zsoldos, félig nemes "bérenc".
Akik őt tartoznak vérrel, életükkel
menteni a bajból, ha kell csellel, trükkel.
A mezőn is ott küzd hatezer a hadból,
mit a harcba küldött vasasból, gyalogból.
Csak a paraszti had ne állna, mint szikla.
Nincsen, ki ezeket móresre tanítsa?
Hja, nagyon nagy erő a bosszú a vérért.
Ártatlanul megölt anyáért, testvérért.
Amíg ezt gondolja, közel keverednek
a két egymást ölő, megvadult sereghez.
Feltűnik Nagy Antal veres színű tolla.
Űgy villog a kardja, mintha villám volna.
Amerre elhalad, véres csapás nyílik,
akihez hozzávág, eljut ma a sírig.
Kavarog a csata. A vajda jól tudja,
ha most meg nem szalad a keshedt parasztja,
akkor a nemesek nem bírnak meg vélük,
nincsen már sehonnan, semmi segítségük.
Nagy Antal is érzi, most dől el a csata.
Jöhetne már bizony, Zsuki Mihály hada!
Sajnálja az egy szál kardos paraszt lovast,
akit a páncélos nemes had fojtogat.
Miul hadát sem akarja odadobni,
nem akar ilyen nagy áldozatot hozni.
De Miul is látja, hol szorít a csizma.
Baltájára szorul kezének vasizma.
Hatalmas nagy hangon elkiáltja magát,
s az urakra viszi hosszúbaltás hadát.
Hetedik ének
Nagy vérfürdő lenne ebben a nagy harcban,
de a folyóparton ezüstkürtszó harsan.
Zsuki Mihály jött meg nemesi hadával,
harcedzett, láncinges kétezred magával.
A vajda, meglátva a nagy veszedelmet,
vasabrakot adott lovának, a pejnek.
Testőrei között, lovára hajolva
Kolozsvárnak futott a rétről, loholva.
Vele futott a hős, dicső nemes sereg.
Az üldöző hadat kürt állította meg.
A dühös parasztok zúgó parittyája
kőzáport zúdított a futók hátába.
Kevés volt közöttük, ki nem kapott sebet.
Azt hitték, a halál száll a fejük felett.
Futottak, mint kinek szíve szállt inába,
beértek végtére kincses Kolozsvárba.
Antal pedig, hadát ahogy összeszedte,
indult velük együtt a Bábolna hegyre.
Persze, ami maradt, ott a csatatéren,
fegyvert, és egyebet összeszedtek szépen.
Volt ott vasas páncél, buzogány, számszeríj.
Hozzávaló sok-sok vashegyű, nehéz nyíl.
Hát még a sok étel az úri sátrakba'.
Annak volt keletje, annak volt csak haszna!
Zsuki Mihály hada ott kelt a folyón át,
ahol a nagyurak sátraikat hagyták.
Oly biztosak voltak a győzedelemben,
hogy mindent otthagytak, szinte őrizetlen.
Az a zsoldoscsapat, amelyik ott lumpolt,
a kürtszó hangjára azonnal eliszkolt.
És mikor a csata szörnyű végét látták,
követték a futó, hős erdélyi vajdát.
Nagy lótás-futás lett kincses Kolozsvárban,
amikor a vajda beért vert hadával.
Futott a sok asszony, futott a sok felcser;
Sebbalzsam, meg tépés, az ilyenkor elkel.
A vajdának nyíl állt ki a jobb vállából,
mit egy paraszt küldött utána, hálából.
Sziszegett a vajda, és elkerítette;
"Az anyád!" A felcser félt, amíg kiszedte.
Lépes Lóránd, – Györgynek a jó édes öccse. –
(Jobb arcát egy zúgó, nagy kő törte össze.)
Szaladt úgy, ahogy volt, a püspökhöz nyomban,
gondolta, ráijeszt most majd alaposan.
Beengedték rögtön. A püspök már várta.
Az ajtót a fráter azonnal bezárta.
– Hát így vagyunk, bátya, győztek a parasztok.
A nemesi hadnak majd' fele maradt ott.