csak gurigált ide-oda,
mikor odaértem, láttam
egy kis elem volt eldobva.
Felvettem, zsebembe tettem
ez a természetnek méreg,
igaz, az emberiségnek
sincs haszna, abból, hogy élek.
Egy embert is ha kiürül
el kellene akkor dobni,
mit tudsz még vele kezdeni
hisz alig bír már mozogni?
Én is lassan oda érek
ma már minden lassabban megy,
másnak a terhére leszek
szeretet, már csak egy jéghegy.
Mindenhol csak falat látok
vagy csak a meredek lejtőt,
nem látom a tiszta eget
csak koromfekete felhőt.
Nem tudom mi történt velem
mindegy, hogy hova is megyek,
nem érzem magam itt otthon
mindenhol csak magas hegyek.
Néha úgy érzem magam itt
mint egy bűntelenül elítélt,
azt hiszem a hosszú úton
rég eltévesztettem a célt.
Haragszom a keleti szélre
mert ő fújt ide, mint avar,
de lehet, hogy nemsokára
hálás leszek ha betakar.
Egy napos őszi délután
síromra hull, egy falevél,
és akkor nekem sem kell már
„Ajándék magyar útlevél”.