véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon
botorkál búsan a haldokló remény.
A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz.
Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz,
és fojtogat a rád zúdított harag.
Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod.
S kiégett tested magára hagyod,
ha szárnyaló lelked, mint szabad madár,
az áldott Isten féltő karjaiba száll.
Sándor Gyula
6 hozzászólás
Szomorú, bús botorkálása a lelkednek, nagyon szépen megírva:) Grat!
Igen, pontosan erről van szó a versemben.
Kedves Amazonasz!
Ez a sor sikeredett a legjobbra, ez fogott meg a leginkább; "Nem fogja a perc, hiába ölelsz. Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz, …"
Amúgy nagyon szép ez vers. Szép rímekkel, meg minden ami kell! 🙂
Gratulálok!
Köszönöm a hozzászólásodat, és örülök, hogy tetszett a versem.
Drága Gyula
Nagyon rég olvastalak, és ismét csak nyeltem az olvasott szavakat.Lelked hánykolódása ez a vers, ha jól értettem.Gyönyörűen megfogalmazott gondolatok.Jó volt újra olvasni téged!
Ölelésem:Kriszti
Kedves Krisztina
Nagyon köszönöm, hogy meglátogattál. Helyesen látod amit mondani akartam ebben a versben. Az élet során, az emberre zúduló számtalan helyzet, és esemény súlya alatt mindig felmerül bennünk a kérdés, valyon helyes döntéseket hoztunk? Az értetlenség jeges fala pedig, mindig ott ólálkodik körülöttünk, és szinte folytogat.