Még csak egy napja történt minden.
És azt hiszem, én is így akartam.
De valahogy nem volt ki előre intsen,
Hogy bár most elvesznék két szoros karban,
De csak a meleg párnát ölelem,
Míg azon tűnődöm, hogy mit akarhat Isten –
Már ha van – s lemondás benne miért nincsen;
És miért játszat ily játékot veled – s így velem.
De gondolataim csak a falak zúgják.
Mindenről te – s néha anyám – jutsz eszembe.
Minden arcban azt nézem, nem te jössz-e szembe,
Mint csirkepörkölt rágós húsai közt a finom zúzák.
Eszembe jut hogy volt s miként.
Mennyi jó is volt a némi rossz között
S szívünkbe sötét felleg hogy költözött
Ereinkbe marón csepegtetni ként?
Ha anno újrakezdhetném – megtenném,
Hogy máshogy csinálnám-e? Valamit biztos…
És még mindig nem tudom… De sejtem én,
Hogy bár kimondtuk – bevallani is kínos –
De lehet, engedni tudnék és elfogadni
Tündérmeséd hintója elé ökröket befogatni,
Hogy ballagjon az a szekér, mint égen jár a csillag,
Csak valahogy érezném már, hogy újra itt vagy…
De kettőn áll a vásár. No meg Istenen.
De hát rizikó nélkül, ugye… ? Istenem,
Talán lehet kevesebb politika, kevesebb ész,
De cserébe nem lehet, hogy vasárnap csak te mész?
Egyszer majd felnősz s érdekelni kezd a politika,
Öregebben tán én is jobban félem majd Istent,
Lehet gondolkodni is, de nem kell túl mindent,
És engem is illet még kritika…
Kompromisszum a gyerekben is létezik,
A számában is megállapodtunk már.
Majd kitaláljuk hogyan étkezik-vétkezik…
De az ötszázkilencvenkilenc és fél év hiába vár?
Tényleg nem tudom. Talán még most sem.
És a kérdőjelek ugyanúgy megvannak.
De te vagy a napom, Röfi, s ha nem sütsz ki, asszem
Kertek alatt a ludaink megfagynak…