Szavak, melyek mélyből, virágok közt nyílnak,
majd száradnak, szólnak és
vallatnak, de
öntözni késő, nem hull több eső sem,
s árnyékom vajon hova fut előlem?
Kérdem, s kérem:
ne hagyjon el mindent, mert megszakad
egy ezüstös, aranyszínű édes fonal,
az élet cérnája,
mellyel minden csak változik,
s mely kísér el minket,
egészen a halálig.
1 hozzászólás
Szép eszmefuttatás..
Tetszik a versed!