A múlt ezernyi szálon át kötődik
jelenkorunkhoz, ám hiába mind,
ha elfeledtük azt, midőn apáink
vezettek át az ingoványain.
Hiszen tanácsaikra nem figyeltünk,
tradíciónk feladtuk oly hamar,
varázsigénk e vágtatásban eltűnt,
hiánya bárha lelkeinkbe mar.
A szó a messzeségbe szállt; szeretlek,
nem áll a szánkra újra tán sosem,
szavunk után a kézfogás hideg lett,
minek nyomán lesütve néz a szem.
Gerinceink a görbülő idővel
hajolnak egyre, bárha telve gőggel.
6 hozzászólás
Tetszik a mai ember megfogalmazása versben, és igen a mai ember már nem tudja mi a különbség a tradíció és a kiöregedett, elavult között. Az utolsó két sor telitalálat lett…üdv Tóni…
Köszönöm, kedves Tóni.
Kedves Imre!
Filozófikus jó vers, bár én magam – hisz más egyén vagyok – formailag és
tartalmilag igazítanék itt, ott rajta.
Az angol FOG KÖd című versről feltettem a 3. C variánsomat.
Ha érdekel, megtalálod. Minden sora hosszú szótagra végződik.
Barátsággal üdvözöl Attila
Kedves Attila, köszönöm, hogy olvastad.
A C verziód meg fogom nézni.
Barátsággal, Imre
Kedvelem a shakespearei szonett-formát (persze a petracait is), nem csak a nagyfokú kötöttség kihívása miatt, de azért is, mert a hangulata, ritmusa elviszi , sőt indokolttá képes tenni a benne rejlő archaizálást is, ahogy itt is. A 11-10 szótagszámváltású sorok sajátos lüktetése is izgalmas, érdekes módon képes valami finom eleganciával viselni a vers tartalmi súlyait úgy, hogy nem veszít mondanivaló. Jó volt olvasni a verset, többször is kell, mert megérdemli. Örömmel tettem.
aLéb
Kedves aLéb!
Köszönöm elismerő véleményed.
Barátsággal, Imre