– visszavárom –
Barátom…
tudod nem vagyok óriás,
sem nagy varázsló.
Nekem nem egy lépés
a kontinens
és nem szállok el hozzád
a magam madár-útjain,
mert repülni nem tudok…
Szavaimra sem száradnak ki
azok a tengerek,
csak múlandóba karcolja
két kezem
egyetlen tudományát.
Tudod… ha lehetne,
elmondanám, hogy fáj.
Előtted biztosan nem írnék,
csak ajaktépő
szavakat fröcsögne szám,
vagy lilulásig zokognám
hosszú hónapok
hamuból fellobbant kínjait –
épp, ahogy jólesik,
melletted ezeréves
haragok is csöndbe térnek hamar.
Takard be hollószín hajaddal bánatom,
nézd… hisz’ semmi sem vagyok –
bölcs intéseiddel
segíts eltiporni
csend-zeném.
Kopott szövet-vitorlám mögé
beszélj újra
szilárd acéloszlopot,
bíztass még… mert elbicsaklik térdem.
Elmondanám… Barátom,
halkan súgnám titkaim,
hogy gondoltam rád,
míg a távolság feszített közénk
üveghang zárszót,
hát hallgasd most
mit a hullámoknak átadok –
s használd versem,
e kis talmi üzenetet:
legyen híd ez a gondolat,
ha a tenger még nem apad,
és tudod, szárnyam se volt soha…
Én várok rád, míg érzem, hogy van miért.
3 hozzászólás
Oppá!!! Na most elolvasom még tucatszor azután írok ha tudok!
Újra olvasva mégjobban tetszik. Köszönöm az élményt.
Nagyon köszönöm András!