Már megint fáradt este lett,
forró fény szikrázott nemrég,
árnyékok lakják testemet,
száz agyonfogdosott emlék.
Komor, szúette bútorok,
kegyes önsajnálat legyez,
homályos szem, rekedt torok,
megkarcolt bakelit lemez.
Meddig kell magammal vinnem,
a kínt másra nem hagyhatom?
Süket csend, pulzusom nincsen,
a múlt benéz az ablakon.
3 hozzászólás
Csodás ez a vers! Remek a téma, remek a kivitel, nagyszerű rímek, tartalom.
Nagyon lemondó, fájdalom vesz körül, ezt érzem belőle. A kínt pedig hagyhatnád másra is…
A múlt meg akar kötözni minket mindazzal, ami történt velünk és nem tudjuk feldolgozni. De nem szabad hagynunk, hogy lehúzzon! Mondjuk, arra jó a múlt minden fájdalma, hogy ilyen nagyszerű versek szülessenek belőle:)
Üdv: Klári
Versed egy kifejezetten szomorú, fájdalmas emlék gondolatát idézi. Egy olyan emlékét, amely nagyon mélyen bekarcolódott…
grat
leslie
Kedves Vaj!
A múlt, az emlékek végigkísérik az életünket. Szép és fájdalmas is lehet egyben, de tudnunk kell továbblépni.
Élethűen ábrázoltad versedben az érzéseidet, mondandód csontig hatolt bennem.
Üdvözlettel: Zsóka