Széllel szemben hogyne állnék,
simogat, vagy hajamba tép,
s a szerelem tengerében
fodrozó hullám, vagy
őrjítő tajték
minden pillantásod,
melyet rám veted.
Bárcsak lennék én
mindennapi kenyered,
vágynál te is a
találkozás örömére,
s ízlelnéd, mily sós
bánatom vére,
ha meglegyint mosolyod,
félszeg vallomásom
könnyen sutba dobod.
Pedig nem kósza
gondolatok sora,
csupán én voltam
olyan ostoba,
hogy viccnek könnyű palástját
borítottam arra,
gomblyukait tán
nagyon összevarrva.
Pedig ott vagyok
benne jómagam is,
ne gondolod, hogy
hitem oly hamis,
hogy megtéveszt,
bizony kellesz nekem,
nélküled már
nem találom helyem.
Nem gondoltam,
hogy előfordul ilyen,
hogy újból szerelem
járja át a szívem.
2 hozzászólás
Kedves Csaba!
fagyasztó hullám
mindennapi kenyered
szived jéggé vált
meleg napsugár
meglegyint mint mosolya
egy új szerelem
ostoba ember
a szíved nem öregszik
tavasszal kinyíl
üdv Tóni
Köszönöm a szép haikukat, Tóni!