Ha úgy élhetnék…(Mottó:Varella: A jó közérzet művészete)

Ha úgy élhetnék, amint a könyvben van,
nevetve, könnyen, mindig boldogan,
szavamat sokan s jól megértenék,
mert gyógyító a tiszta, szép beszéd.

Döntéseim előtt a zárt kapuk
kinyílnának, szabad lenne az út,
szárnyalna tervem, jó akaratom.
Fejem sem fájna, hisz’ nem puszta rom,

amit alkottam eddig: épület,
élőknek szóló, tartós üzenet…
Nincs ember, aki nem hibázott még.
Jót, szépet látni mindig illenék

önbírálatban, ettől nő a kedv,
és összekapcsol, mint a sűrű enyv
másokkal is, és lehet pozitív
minden cselekvés, mely új tettre hív.

Ha úgy élhetnék, amint a könyvben van,
nem kicsinyleném le soha magam.
Picinyke méh, nagyságod édes méz,
embert szolgálni ugye sose’ félsz?!

Bölcs gondolat, hogy én is az vagyok,
mit álmomban s nappal gondolhatok.
Az igazságért addig küzdhetek,
amíg csak élek és remélhetek.

Ha bántana valami ott, belül,
nem mondanám, hogy minden remekül
halad, de bármi nem remélt sikert
elkiabálnék, mint víg ünnepelt.

Soha nem lennék mázzal vont edény
elrejtve konyha sötét szögletén.
Sosem – bronzszobor agyaglábakon,
vagy növény szakadt gyökérszálakon.

Arcom nem rejteném rút maszk alá,
hogy úgy nézzek ki, mint kaszás halál,
hogy újraindíthassák szívemet
az orvosok. Valós s képzelt beteg

között ívelne pókfonású híd…
„A féltékenység elidegenít.
Az irigység meg mindent romba dönt.
Az elfogadás jószívvel köszönt

rád bármikor, ha közel engeded…” –
cseng most fülemben…Nem leszek beteg!
Lelki zavarom nem gyengítheti
azt, ami testem folyton építi.

Ha úgy élhetnék, amint a könyvben van,
barátom lenne a boldogtalan,
vigasztalnám, mint sokszor magamat,
lehetne ő is egyre boldogabb!

Megbíznék abban, aki rám köszön,
ha mást is mond a tévé-hírözön.
Gyógyítaná mosoly-terápiám
aki magának szenvedést kíván!

Mint könyvben van, úgy mégsem élhetek,
de jól tudom, a lüktető szívek
akkor dobognak tovább szüntelen,
ha én is vágyom rá, hogy így legyen.