A Hold. No meg a Nap.
Üressé nőtt szavak.
Fönn valami imbolyog?
Csuklanak a csillagok.
Reszket a bokor is;
csupasz ágak, tövis
maradt, és a néma kert:
a "madárka" berekedt.
Ez maga a "pokol"?
Mind másokat okol…
Most rátok szakad a "menny"?
Utsó pár, előre menj!
Azt írod: "örökké"?
Felejtsd el. Tépd ketté!
Mondhatnád erre: "Oh, jaj!" –
De csak versben vagy duhaj.
(Tollat fogni hitel –
de ennyit venni fel??
Hisz – az bárhogy tékozol –
a valónak tartozol.)
Ujjad rakd keresztbe:
Hány "szív" fér egy testbe?
Repülj följebb! Légy táltos!
Az biztosan hatásos…
Aztán én is, kábán,
átbukom egy próbán,
s lehet az a szó görbe,
csak beállok a sorba:
"Kitépem lelkemet" –
vajon mit rejteget?
Süt, míg fölemelem…
szerelem… kiszerelem.
A "csodám" is rajtolt
(hol volt, hol nem volt),
s ha "elragad egy álom" –
nosza, azt is kipipálom.
Bosszanthat, de ez van:
míg élek, betoppan
létembe hellyel-közzel
egy-egy helyközi közhely…
2 hozzászólás
Kedves Gyula!
Tetszett a versed, habár nekem eszembe nem jutott erről a szerelem, inkább a sorskép, biztos megvan az oka annak, hogy mégis ide tetted. Mindegy is, ahány olvasó, annyi nézőpont, ettől függetlenül tetszett.
Üdv, Balázs
Kedves Balázs!
Örülök, hogy tetszett.
Úgy emlékszem, belőlem leginkább a szerelemre hajazó érzések hozták ki a verselés igényét, és másoknál is ezt tapasztaltam. Vagy itt is megnézhetjük a statisztikát: ez a kategória vezet (ha az "egyebet" nem számítjuk).
Aztán pedig muszáj volt reagálnom a költői túlzások jelenségére (akár nálam, akár másnál üti fel a fejét) – s hogyan másképp, mint versben… 😉
Gy.