A délelőtti napsütés a fákra
megannyi játszi fényt vetítve hull,
utószor átkarolva fúl a nyárba,
szerelmesen susogva angyalul.
Remény szökell bohón a lenge széllel,
belőle még akármi is lehet,
derítve szerte áradó hevével
a rácsodálkozó tekintetet.
Ez óra oly vidám, varázsa könnyed
világokat terít a tájra ím,
se háború, se fegyverek, se könnyek,
a józan ész vigyáz a titkain.
Mi lenne, hogyha most időnk megállna,
amíg benő fejünk tenyérnyi lágya?
6 hozzászólás
Kedves Imre!
“Mi lenne, hogyha most időnk megállna,
amíg benő fejünk tenyérnyi lágya?”
Sajnos nem áll meg!
Graulálok!
Barátsággal:sailor
Stép napot!
Kedves sailor!
Én is attól tartok.
Köszönöm, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre,
megfogtad az időt ezzel a példás időmértékes verseddel, nekem legalábbis megállt, amíg olvastam (többször is).
Annyira könnyedén hoztad – szabályos sorokba rendezve – az ötös és hatodfeles jambusokat, hogy már-már azt gondoltam, így nem is lehet, de mégis…
Igazi versélményként éltem meg gyönyörű szonettedet. Lágyan hullámzik, kínálgatja magát, nagyon jó az átvezetés, a csattanó pedig koronát tesz rá – úgy zár, hogy költői kérdésével mégis nyitva marad.
Csak gratulálni tudok és megköszönni a kivételes élményt.
Nagy örömmel olvastalak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Örülök, ha egy pillanatra elvarázsolhattalak.
Gratulációd sokat jelent nekem.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre,
annyira tetszik, hogy megosztottam a FB oldalamon, minél többen találkozzanak vele (és a Napvilággal is). 🙂
Szeretettel: Kankalin
Hálásan köszönöm, kedves Kankalin!