Ha már nem ihlet meg a tél hidege se,
s nem találod szavaid a jégbordák között,
ha minden gondolat messzire költözött,
lásd be: szép volt, de véget ért a mese.
Képzelgés volt az írás, puszta ábránd…
Talán a toll éppen kezed ügyébe akadt,
hogy ledöntsd a benned épült, régi falakat,
s tudd, milyen, mikor a vers magába ránt.
De ne légy játékát vesztett kisgyerek,
ha vége, hát vége. Ne siras_distinctd – engedd el.
Már nem tudsz bánni a visszatérő csendekkel.
Lépj tovább bolond, az ég legyen veled!
5 hozzászólás
Wow! Lenyűgöző! Ha ilyet tudsz, nehogy elengedd! Szerintem csodálatos a rímelése, és a mondandó is szépen vonul végig a versen. Gratula! Poppy
Hát, igazából, én nem engedném el… De az az érzésem, menni akar 🙁 De köszönöm nagyon 🙂
Őszintén remélem, hogy meg fogod találni a szavakat, ahogy eddig mindig megtaláltad, nagy örömünkre.
Nagyon szép a versed, érezni a belőle sugárzó vívódást.
Köszönöm az élményt!
Üdv, banyamacs
Ah, a gonosz költői válság!:)
Nekem is volt ilyenem, ne add fel, mert egy nap úgyis arra fogsz ébredni újból, hogy írni szeretnél…. hidd el, ez most közhely lesz, de: "olyan ,mint a biciklizés"… nem lehet efelejteni az érzést, amit az írás nyújt:)
A vers pedig szép lett:)
Banyamacs, Henkee, köszönöm a biztatást!