Mint a tépett erdő, fent a fellegekben,
mint sápadt rét, mely oly kietlen,
mint a madár, mely nem leli a helyét,
mint vizes moha, mely égnek emeli a fejét,
és valamit keres, valamit vár!
Én is keresek, kutatok, a távoli utakon,
és tavaszt álmodok, mely ajtom előtt áll!
Odakint hideg, és nedves még minden,
de lelkemnek legmélyén már érzem.
Közeleg! Valami jön!
Arcomon végigsimul, mint cirmos puha szőre,
cirógat, játszik, magamban kérdezem,
mi lesz belőled?
És halkan, susogva fülemhez ér,
a Tavasz vagyok!
És kellemes hangja, szívemig ér.
Ahogy ott körülöttem lengedez,
már érzem illatát és a varázslat körbevesz.
Az életnek illatát hordozza,
körülötte mindent, zöldbe varázsolna.
És látom a rügyeket, duzzadnak az ágon,
látom a hóvirág nyílik a tisztáson,
az ég kék,
a szél meleg párát sétáltat a szárnyán,
a Napnak melege a földre ér,
megszáradt a mohapárnám.
Érzem egész testemben a változást,
újraszülettem a természet oldalán,
vágyom, hogy átkaroljak mindent,
az erdőt, a mezőt, a vadvirágos rétet.
A kicsi madár is rátalált párjára!
Együtt örvendünk a tavasz illatának.
Ugrálunk a zöld-selyem fűben,
lepkéket kergetünk a tavaszi szélben.
Szép, gyönyörű szép, illatos a táj.
De kár, nagyon kár, hogy hajnalodik már!
És álmomnak vége, körülöttem minden nedves, és hideg,
sötétbe öltözött az egykoron csillogó táj.
Megmaradt énnekem az álom,
meg a zord, haragos Január.
1 hozzászólás
Nagyon szépen kezdted. Sajnálom, de a második versszaknál elakadtam, Kiestél a lendületből. Kár érte. Azon kívül szép. Üdv Györgyi