Kiégve ülök már megint
Füstös homályú kocsmazugban
A pultos rám néz és legyint
Szemében gúnyos szikra lobban
Nézem az ismert arcokat
A szám sarkában cigaretta
Múltat idéz a mozdulat…
Ahogy azt Apám nekem adta
Még most is hallom szavait
– Igyál fiam, hisz egyszer élünk!
Amikor együtt ültünk itt
És oly kevés volt már a pénzünk
Nem számított semmi akkor
A bornak éltünk és a mának
Ma már Te csendesen alszol
S magam dőlök a pult falának
2 hozzászólás
Hát ez igencsak szomorú… De nagyon szépen írtad meg! A verseidtől Tóth Árpád- hangulatom lesz; bús harmóniákat érzek…
"Nehézszívű" gondolatok, nem tudom, mit mondjak…