Hajnali szél viszi illatod innen,
gúzsba kötött, remegő kezemen
rímeivel kecsesen tovalibben,
halkul e vers lebegőn, sebesen.
Hangom enyészik a reggeli ködben,
elhal a láz, oda már a remény,
mécsese földre borulva, törötten,
porlik a lét kifakult fövenyén.
Nézek utánad a köd gomolyán át,
látom, amint fakuló alakod
távolodóban a kozmoszon átvág,
én pedig újra magam maradok.
8 hozzászólás
Fájóan csengenek a sorok!
“távolodóban a kozmoszon átvág,
én pedig újra magam maradok.”
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm, hogy versemnél időztél.
Barátsággal, Imre
Imre barátom, vedd gratulámat!
Olvasva versid, tátom a számat.
Köszönöm, kedves Attila.
Kedves Imre!
Gratulálok!
Fájóan könnyed.
Üvözlettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs, köszönöm soraid.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Szomorú, de viszi az olvasót a ritmus, nem ér rá búslakodni.
Üdv: Kati
Kedves Kati,
örülök, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre