Talán önmagam kerestem akkor
mikor egy mély kútba estem,
kotortam, ástam, de nem leltem álmot,
mikor összerogyott megfeszült testem.
Köröttem fekete földfal, mely beborít,
s durván megöleli megfáradt énemet,
de én ások tíz körömmel – de nem álmosít,
csak a pokolra tüzeli vérző lelkemet.
Kaparom édes anyaföldem a kút alján,
s magam sem tudom, vakondként mit keresek,
de a föld göröngyei marnak meg durván,
mikor tíz ujjamról a tíz köröm leesett.
Már nem nézek fel, hisz mászni nem tudok,
de sokszor bambultam reménykedve a holdat
mikor erőt éreztem: mászni akarok!
Azonban már lefelé haladok – körmeimmel kaparok.
Kisgyermek voltam talán vagy újszülött –
bár lehet én már a kútban születtem…
Anyám a fentről derengő fényre küldött,
Apám szerint férfivá értem.
Néha csendesen sírok, tekintetem kezemben,
s arcomról a könny lemossa a mocskot
mely rám tapadt – mire sohasem figyeltem,
de kerestem mindig az öldöklésre okot.
Kaparok lefelé teljes erőmmel küzdve,
köröttem fekete anyaföldnek fala
mely itt marad talán örökre –
ő volt talán bölcsőmnek is dala.
Megpihenek – földet eszem.
Megszomjazom – könnyeim iszom.
Néha fázik és reszket a kezem,
de erős vagyok – a poklot is bírom.
Ások lefelé, s szemem lassan elveszti világát,
vakondként keresem lefelé az utam,
melynek puszta kézzel kapartam halálát
amit kerestem, akartam, de sohasem tudtam.
Vér, fekete föld, izzadság, könnyek.
Csak túrom és gyúrom a földet,
miközben a méterek jönnek és mennek –
habzsolom a földet – többet és többet.
****
Néha hangok furcsa zörejét közvetíti
a tömör anyag – a föld teste.
Rezgések apró hullámai –
földanyának emberlelke.
Szerelemszavak és dobogó áldomások,
sírás vagy nevetés zörejei találnak meg,
halál előtti végső számadások
rezgésekben köröttem hevernek.
Lópatkó dobban s kocsikerék forog
köröttem a föld-világban,
s egy uraság vajh miért dohog?
egy gyermek kacag, mikor valami szépet találtam.
Körbe vesz egy világ zaja idelent,
s a fekete fal anyaként ölel engem –
így egy elásott emlék megjelent
– csókkal súg szerelmet nekem.
Forgatom a durva és puha földet
mint ki eszelős vagy bolond,
bizalomra citrom az öntet
halomra halom – boldogságra fájdalom.
Néha eltemetett tárgyakat görget a kezem,
furcsa, régmúltba fájó örömöket,
melyeket megcsókol az eszem,
s a lelkem negédes mézet töltöget.
Kaparok, kúszok és mászok egyre lejjebb.
Nincs már fent, s nincs lent sem már –
Nem dönthettem arról, hogy mi kellett,
de azt tudom – valahol valami nem emberi
engem vár.