Ó, mennyi hajnal bomlott rám azóta,
mint valami kelyhes nagy titok, csoda,
szirmot bont rám ez a nélküled-élet,
csak úgy lebegnek felettem az évek.
De Rád gondolok, ha csillagok gyúlnak,
magamban téged én magamba gyúrlak,
magamban viszem volt-harsány szavaid,
ahogy a semmiből dúdolsz valamit,
magammal viszem mindig jókedvedet,
miként poénjaid nekem szegezed,
s a lagymatag időt mint formálod át,
hisz Veled igazán pulzált a világ.
Ne hadakozz, mert magammal hordalak,
nélküled nem ontja fényét se a nap,
nem hagyom, hogy a bánat átkaroljon,
s nem is fog; ha velem maradsz: megúszom!
12 hozzászólás
Szépséges vers, és megható.
Jól teszed, Andrea! (mondom ezt a címre utalva)
Szeretettel
Ida
Köszönöm kedves Ida, hogy elolvastad, örülök szavaidnak.
Üdv: A.
Szia Andrea!
Nagy örömmel olvastam szépséges alkotásodat!
Szeretettel gratulálok, Ági
Szia Ági!
Örülök, hogy örömet okoztam neked!
Üdv,
A.
Andrea szomorúságos versed csillagokat gyújt emlékeidnek.
Szeretettel olvastam.
Edit
Szia kedves Edit!
Megtisztelsz a csillagokkal, de tudnod kell, nem azért írtam. (És a jövőben sem azért.) Számomra így teljes az élet! Köszönöm jelzésedet!
Üdv,
A.
Andrea,ennemazértékelés csillagjaira Gondoltam,hanem azemlékezés csillagjaira, a lélekben és az égbolton…….
Edit
Rendben Edit, köszönöm.
Szeretettel,
Andi
Szépséges emlékezésedhez szeretettel gratulálok: Ica
Nagyon szépen köszönöm, kedves Ica!
Kedves Andrea! Szépséges a versed! Szeretettel olvastam. éva
Köszönöm, kedves Éva, ezt hozta ki belőlem a fájdalom.
Üdv,
A.