„Most már elbocsáthatod szolgádat Uram”
Lk 2,22-35
ne bocsáss el Uram maradnék még izzó lobogásban látva szemében elmúló arcom
hiszen Ő életem folytatása örömöm boldogságom ez a csöpp gyermek
s mint lassan lassan kibomló első foga úgy hasít belém a kérdés
ugye nem hívsz még magadhoz hiszen csak egyszer ölelhettem piciny testét
hagyj még itt e földön legalább addig míg lemossa régi bűneim
hogy szállhassak könnyedén tisztán félelem nélkül majd feléd
hagyj még itt e földön legalább addig míg virulnak a tulipánok a kertben
míg a pitypangok sárgán pompáznak az udvaron bár nyesegetem naponta őket
hitvesem csak nevet rajtam de én tudom így nem szállnak ősz fejemre egykori bűneim
mert megvéd engem a szálló idő verseim tisztasága szerelmem íze zamata
hagyj még itt e földön legalább addig míg megérnek a naspolyák cseresznyék körték
míg gyönyörködhetem a sárga levelekben az őszi ökörnyálak arcomat takaró pompájában
hagyj még itt e földön legalább addig míg a fecskék hosszú útra nem kelnek
míg hólapátjaim a pincében lapulnak míg fűkaszám hangját sem hallom
mert jó fülvédőm megvéd minden zajtól jó ez a csönd Uram mi most bennem van
hagyj még itt e földön legalább addig míg togyog felém ez a csöppség mint egy kiskacsa
add hogy még ne lássam nekem ígért országod csak sokszor halljam hangját PAPA
5 hozzászólás
Nagyon szép, szeretetteljes ez a vers, kedves István!
Igen, jó, ha az a gyermek nem szülő nélkül nő fel. Mindkettőnek szüksége van a másira… A gyermeknek a szülőre, és szülőnek a gyermekre…a szeretet különleges élményét, megtapasztalását élhetjük át!
Szeretettel: gleam
Kedves gleam!
Köszönöm szavaid,de jómagam már a 77 felé ballagok. 🙁
Ezt a versem a most két éves fiú kisunokámhoz írtam.
A nagyszülőkre is szükség van ?
Ejj, már megint nem jól írtam a mosoly jelet. A kérdőjel helyett: 🙂
Naná! 🙂 🙂