Odaát voltam
nem egész holtan,
ahol a fényben testesült a lélek
és áttetsző lepléről emlékek
hullottak szanaszét,
s mint koldus az ezüstpénzt
kapkodták apró kis férgek.
Tán engem is téptek,
de bennem már nem volt érző ideg,
mert testemet hideg
zúzmara lepte el.
Odaát voltam
ahol a távolban
lobbanó fényektől megriadt paripák
vad szívdobbanását
lüktette a szél,
nem volt se nyár se tél
csak a holt világ
mutatta meg magát!.
Ne félj, ne félj kiabált suttogva
áttetsző lelkeknek zümmögő kórusa
és én nem aggódtam.
Odaát voltam
ahonnan gyorsan
eltűnik aki még teheti s van benne
egy kevés életerő,
de menekülő
ösztönöm hiába ösztökélt,
nem remélt örömmel töltött el az a világ,
s mint gyermek a cirkuszi csuda-csodát
csak bámultam boldogan !
Fájdalmak nélkül és végre már mankótlan
élveztem az öröm dús illatát.
Odaát jártam
ahová vágytam
de könyörtelen kezek
életre vertek, mint
megszökött rabokat a porkoláb.
Bordáim roppantak,
tüdőmbe pumpáltak
rengeteg dúsított lélegzetet,
hát nem lehetett maradnom odaát.
Most fájdalmak kínoznak
megint csak tovább,
kínoznak tovább.
3 hozzászólás
fefo – Drága Zsuzsám! gyönyörű!!!!! …és ismerős utazásról írsz versedben, csodálatosan, ahogy kell. Gratulálok, tökéletes munka és mély érzésű mű, szívvel és lélekkel íródott. Örülök, hogy olvashattam.
szép napot,üdv,eszkimo.
szió!
Szép, precíz alkotás.
Az első versszaknál úgy érzem, mintha az elmúlás
verse kezdődne. A második – 4 soros – strófa átkötőként
tűnik föl, majd a harmadik vsersszak megerősíti a halált,
remek kifejező képekkel. Aztán a köv. 3 sor fordít egyet
a dolgon és az élet felé indulsz…
grat.
lbs
Ez / is / csodálatos vers!
Örülök, hogy ismét Nálad jártam.