Ölvedi László: Magyarságom / Mein Ungarntum

Magyarságom

Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.

Hazugság őkegyelme rám kurjantott:
“Térdre, porba;
Parancsolom, törd nyomban össze lantod.

Szolgám a pénz, a kincs, a szűz erény,
Az igazság,
Becsület, élet, minden az enyém.

Fény, pompa, kéj, amit csak ad a föld,
Nekem terem;
Minden kis cseppet serlegembe tölt.

Magyarnak lenni szürke póri sors,
Bús égvivás;
Elindulsz százszor, százszor megbotolsz.

A napod fakó, viharfelleges.
Sötét hajó,
Mely pusztulásnak tengerén evez.”

Gunyolhat ármány, sírhat balga jós;
Én maradok
Sülyedő gályán utolsó hajós.

Ölvedi László. 1903 – 1931

Mein Ungarntum

Mein Ungarntum sengt mich mit starkem Schmerz,
Flamme brennt schwül.
Ich trage es mit stummem Eisenherz.

Die Anmut einer Lüge schrie mich an:
“An Knien im Staub;
ich Befehl dir, brich deine Laute, man.

Meine Diener sind Geld, Schatz, der Tugend,
Wahrheit, Ehre,
Leben, alles ist mein, auch deine Jugend.

Licht, Glanz, Lust, alles was die Erde gibt,
erntet für mich;
die letzten Tropfen in meine Tasse giesst.

Ungar zu sein ist, ein Bauernschicksal,
arg’r Himmelskampf;
hundertmal fängst an, hundertmal miss Wal.

Dein Tag langweilig, stürmisch und Luder.
Ein dunkles Schiff,
der auf dem Meer der Zerstörung rudert.”

Spottender Hinterlist der Wahrsager tobt;
ich bleibe,
letzter Schiffer auf sinkenden Boot.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni