A fájdalmak kíméletében élsz
s mint testeden csattanó ostor,
a keresés tévelygése fáj.
Szemed napos tükrében
megvadult az álom is már!
Betegség, mit magadban hordasz,
mert bosszúd lett az anyád adta szó.
Mily pályán kering nemzethez hűtlen életed?
Százszor összeraksz egy képet,
megbokrosodott igéket
dobálsz s őrült vagy, vagy csak játszol,
midőn felbontod a napok zsivaját?
Mit felednél e szomorú rohanásban,
az ösztönös fájást-e, vagy a mímelés színpadát?
–Úgyis tudod, hogy ostor minden válasz,
ostor, mely szüntelen a hazához haza hajt.
Így élsz, szétdarabolva a szavak között
és vallomás lesz a robbanni készülő
nappalok panaszából.
Ösztönösen változást keresel
a többiek között, életed a maroknyiság
tudatában tűri az ösztökét.
Szavak tüzes parazsában izzik minden napod.
Szárnyat vagdaló időben –új honfoglalók
között –tudod, tűrni milyen nehéz?
2 hozzászólás
"a keresés tévelygése fáj" Tényleg így van, de….muszáj állandóan keresni valamit? Nem lehet egyszerűen csak magát a létet értékelni? Csupaszon? Nem, mert ilyenek vagyunk….Sohasem elégszünk meg azzal ami van, vagy adatott.Keressük álmaink megvalósulását.
Egy igazi "kesergő" ez a versed.
Változásokra épül az életünk…
Hogy ez jó vagy rossz, néha a sors határozza meg.
Gratulálok a versedhez, Judit