Gyönyörű az ég. Mintha az Isten fura formákat festett volna egy ecsettel a hatalmas vászonra. Ragyog a nap, és vakító fényével bearanyozza a magas templomtornyokat.
Úgy érzem, mintha valami átölelne. Boldogan ugrálok végig a macskaköves utcákon, melyekbe halálosan szerelmes vagyok. Itt még a fű is zöldebb, mint máshol. A patak csobogása, és a madarak éneke egy lekottázhatatlan himnuszt zeng fel az égbe.
Szerelmem, Szentendre, hát ébredezel? A fák zölden pompáznak, és olyan illatuk van, ami semmivel nem ér fel. A Dunán visszatükröződik a kék ég. Egy kacsa pár úszik felfelé a vízen.
Milyen hatalmas csoda az élet!
Megint ölel valami, és futnom kell tőle.
Otthonom, szívem otthona, Szentendre. Te kihozod belőlem a gyermeket. Csak nevetek és futok… Csak futok és nevetek…
7 hozzászólás
Bár én nem Szentendrén lakom, de sokszor sétáltam már a macskaköves sikátorokon át vagy a kis patak partján végig és számomra is nagyon kedves hely lett! Jó volt róla olvasni:)
kössz a véleményt!!
😀
Bárcsak énis így szeretném Tahit.
Nagyon kedves, mély érzések, szépen megírtad:) Grat!:)
Ez nagyon mély, nagyon megindító!
Gyönyörűek a soraid, én is nagyon szeretem Szentendrét, hangulatos,és igazi otthonváros.
Annak ellenére hogy próza az írásod, sok szép képet írtál bele, amitől olykor verses hangulata lett. Nagyon tetszik az egésznek a formája, stílusa, minden. Annyit írtál le, amennyivel pont át tudod adni az olvasónak, hogy mit érzel. Élmény volt az írásod!
H.
Köszönöm:)