Nem láttam angyalt, egyszer se láttam,
de féltem, egyszer eljönnek majd
eget rengető suhogásban,
s a szárnyak, mint a nagy, súlyos kezdet,
mellemre ülnek összetörni,
porrá aszalnak, szétlegyeznek,
mintha a seholban semmi volnék,
nyomokban leszek önmagam csak,
barna mezőkön barna porkép,
s a szárnyaikkal kupacba túrnak,
szelek zavarta por-valómat
így mutatják föl majd az Úrnak…
6 hozzászólás
Szia aLéb! 🙂
Súlyosnak találom ezt a verset, nyomasztóan hat rám. Olyan fuldoklást sugall, ami valószínűleg akkor érezhető, amikor valakinek a mellkasára ülnek, szorítják, gyötrik, nincs levegő…
A felépítés hozza, súlyosbítja a vers hangulatát.
Meg is néztem, mit szóltam hozzá először. Nagy vonalakban ugyanezt, azt pedig most is tartom, hogy "innen már csak fölfelé van".
Leginkább annak örülök, hogy az azóta eltelt idő alátámasztja ezt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Igen, ez a vers valóban súlyosnak készült, örülök, ha ez az érzet átjött a versből. Persze, ez "csak" vers, a felépítés, a történet tónusa erre igyekezett vinni az olvasót, így téged is, és miután azt érzem, megtörtént nálad, ezt köszönöm szépen.
aLéb
Amikor először elolvastam, amikor végére értem a versnek, hátradöltem, és elméláztam. Fejbe kólintott.
Amikor egy vers beleélhető, amikor az költő eléri ezt, akkor valami igazán sikerült az elvárakt szerint.
Marietta
Marietta, már megérte feltennem ide a verset, köszönöm szépen a véleményedet. Örülök, ha így hatott rád a vers.
aLéb
Kedves aLéb!
Mint minden versed, ez is remekül van megszerkesztve. A tartalma azonban ahogy megyünk vele a vége felé, én kétszer is így tettem, egyre nagyobb súllyal hatottak rám a sorok. Valami nagy dolog válthatta ki azt, hogy ezt a verset így megírjad.
Merem remélni, hogy nem így van.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata,
köszönöm az aggódásod, nem személyes probléma íratja velem a verseimet, élmények, hangulatok segítenek a gondolataimat versekké formálni. Jól érzed, valóban súlyos a vers, legalábbis így szánatm.
Köszönettel olvastam a véleményedet, örömmel láttalak itt.
aLéb