A közömbösség lépcsőfokai

(közöny)

Elfordítod fejed az utcán hogyha látsz,
kinyújtott tenyerem
megáll a levegőben
hisz én is szégyellem…
de a gyerekek várnak,
otthonnak hívott kis kuckója a családnak,
és ők is csak azt eszik, amit én eszem.

Pár éve volt nekem is sok ruhám,
laktam, dolgoztam, mint még olyan sokan,
s nem gondoltam, hogy jön olyan világ,
amelyben számomra ezeknek híja van,
én is azt hittem, annyit ér az ember
amennyit fölmutat, annyit, amije van,
s nevetve mondtam: „biztos hely ez a világ,
csak a kutya vacsorája bizonytalan”.
A koldusokat is úgy hessegettem el,
mint szemtelen legyet: „ ne gyere túl közel,
szagod se bírom!” és most itt vagyok,
s nem jószántamból árasztok szagot.

Van, aki úgy siet mellettem el,
mintha dolga volna, de akad olyan is
ki észre sem vesz, csupán nem figyel,
majd’ fölborít…
„ne állj elém, nem tudsz vigyázni?!”
talán nem is igazán akart megalázni,
csak másutt járt az esze, gondokon,
amelyeket nem lát egy idegen,
s talán hamarosan találkozunk is „idelenn”
e furcsa libikókán, hol fölül, hol alul,
bizony az ember itt sokmindent megtanul.

Elfordítod fejed az utcán hogyha látsz,
kinyújtott tenyerem
megáll a levegőben…
nem ítélhetlek el
én is nem olyan régen
ugyanígy tettem volna,
közönyös, szívtelen
arcom fordítottam volna feléd.

De a lelkizésből mára ennyi elég…
és nyújtom a kezem:
„csak pár forintot, asszonyom, uram,
ha kérhetem….”