Habos tájon remegtünk, és éltünk rendületlen.
Sírnak a tovatűnt balzsam-évek.
És már ezer sületlen
Módon súgtam lelkednek,
Hogy mennyire szeretlek
Téged.
De sületlen tréfát űzött
Velünk a kacagó sors,
E kegyetlen, vad korcs,
A szívünkre fűzött
Átkoknak fattya…
Hogy az ember ős-keresztre tűzött
Szívét másoknak még örömmel adja.
És míg ömlő véremmel elrontotta
Mit sem sejtő énem,
Szárnyat bontott a
Kiáltás: én nem!
Halld hát szavam: nem érdekel.
Hadd higgyem, lelkem akárkiknek, de énekel,
Testem köpenyét pedig
Nem átok adja nekik.
Várok hát csendben, egyre csendben.
És már minden újra rendben.
Szeretlek.