Elmúlt egy újabb magányos éj,
számoltam már sokszor csillagot,
hegyek válláról áramló fény,
űzi szüntelen a tegnapot.
Felkelt a Nap és rám mosolyog,
harmatban úszva ragyog a rét,
de a szívem érte sóvárok,
egy távoli tündér csókjáért.
Csendesen alszik, rám se gondol,
minek néki vándor krónikás?
Néki a fákon madár dalol,
nekem a veszett ebugatás.
3 hozzászólás
Egeszen magaval ragadott a versed,erzodik benne a szomorusag,es a vagyakozas kulonosen a harmadik versszak tetszik.Gratulalok!
Fájdalmat, csalódottságot mond el a versed, kedves szaty, gyönyörűen, szívbemarkolóan.
Nekem nagyon tetszik, annyira szeretem a szomorú verseket, valamiért…
Üdvözlettel
Ida
Kedves Attila!
Végigvonul verseden az elkeseredettség, a szomorúság.
S milyen érdekes, bármilyen szomorú, mégis csodálatosan szép.
Üdvözöllek: Kata