üres üvegek fakulnak legbelül
repedéseik nyögve dalolnak
megtört réseiken keresztül
egységbe omlanak a szilánkok
sóhajtva szállnak vöröslő tócsába
hogy remegve és sírva kiáltsak
egy csillogó váza után
mely nem esik széjjel
álmaimban durván, sután
csak ott állna fényesen
dísze lenne biztatás
s remény és szótlanság.
és csak csend