Válaszra sem méltatott a halott,
Vörös nyálkán csúszott felém,
Erőm minden cseppje elhagyott
Az erdő homokos, puszta terén.
Megragadta lábamat, vicsorgott,
A vad fényes fogait összezárta,
Lábamból a cérna kifoszlott
Vége hevert zöld esőre várva.
"Most már engedj el"-nyögtem,
Zsíros haját szeméből kihúztam,
S egy hang belőlem felszökkent
A kétségek tengerében úszva.
Újra itt van, felszentelt gyilkosom,
A holdfényben csillan mosolya,
Mélyen meghajolnak a cinkosok
A remény fojtó sálát foltozva.
Ajkát az enyémhez érintette,
S én szerelmet leheltem belé,
Vad rózsákat készítgetve
Fonta össze vele lelke felét.
"Átkozott"-ordítottam, sírtam,
Újra megszorítottam kezét,
Életem az öreg fáról leszakítva
Önként kóborolt át a holtak mellé.
2 hozzászólás
Csodás! 🙂 Tetszenek a képek és a gondolatok is, felesleges ezt tovább húzni. Gratulálok!
Nagyon örülök, hogy tetszett a vers! 🙂 Reméltem, hogy így lesz! Ez az első versem, ami valamilyen folyamatot is ábrázol, szóval örülök, hogy ez nem fordult a képek rovására! 🙂
Köszönöm a hozzászólást! 🙂
Sally