Úttalan utakon járok,
ez az út enyém.
Sétálunk együtt,
nem hagy el a remény.
Annyi féle melyre léphetek:
láthatatlan, kanyargós,
vár rám új csoda.
Álom utam ösvényére
léptem, mely kitaposott,
követem, megyek, harcolok,
új utakat nyitok.
Nem választom a könnyebbet.
Virágos vezet magasba,
sugárútként egyenesen.
Életút melyet egyedül
kell járnom senki nem
jöhet már velem.
Csak a híd mely összeköt
sokszor kifürkészhetetlen.
Próbám meghozta gyümölcsét,
keresztútnál megállok,
és mondok egy imát,
mert a rögös már véget ért.
S ha néha felfedezőútra
jönne meg a kedvem,
mellék utakat nem hagyom ki,
rejtekével egyre nő az ihlet,
szinte repülök a
magasságokig.
Elfogynak a nehéz utak,
görbékre már nem vágyom,
egyenes út az én világom,
mely a fény forrása felé visz.
Kerülés már nincsen.
Lényeget most értem csak meg.
Ilyenkor vágyom még kicsit
a meghitt régire, felejtve a rosszat.
Ha zarándokutam végéhez ér,
találkozásom a végtelennel,
ott megpihenek csendben,
csillagok között szeretetben.
7 hozzászólás
Kedves Éva!
Csoda jó goendolatok:
"S ha néha felfedezőútra
jönne meg a kedvem,
mellék utakat nem hagyom ki,
rejtekével egyre nő az ihlet,
szinte repülök a
magasságokig."
Szeretettel:sailor
Kedves Évike!
Vágyakozásod szerintem még várat magára, de addig is maradj az utadon, itt is szeretetben.
Tetszett a versed nagyon.
Szeretettek gratulálok: Ica
Kedves Évi!
Nagyon jó a téma!
Nagyon jók a gondolataid.
Én is a Sailor által említettet emelném ki.
Szeretettel:
Ildikó
Köszönöm sailor a kedves látogatásod. Éva
Köszönöm Icu biztatásod és kedves szavaid. Éva
Köszönöm Ildikó látogatásod. Éva
Ez is egy gyönyörű vers, kedves Évike!
Szépeket írtál, amíg én távol maradtam.
Nagyon tetszenek a verseid.
Mi van a kötettel?
Szeretettel: Kata