Tocsogó mocsokban hempergő vadakat,
emberszívű állatokat láttam
marakodni kidobott chipses-zacskók
morzsatartalékain,
– szemetesek megfertőzött döghúsain,
s azt gondoltam,
a Rendet most már végképp
farkastörvények diktálják.
Nem értették nyomorgatott ember-roncsok,
vajon mi történhetett velük?!
Egymástól a kolduló alázat
rendjét is elvették!
Egymást porig alázva,
anyázkodó átok-szavakat
becézgetve vágják ocsmánykodó szavaikat
egymás szemébe
– miközben önmagukat is leköpik!
Cipelik még megfeneklett
hajótörött-életüket,
saját újra hasznosítható
hulladék-bungalójukat gyártanak
magukat sem kímélve.
De vannak, akik hírmondóvá lett közöttük,
s kitörése ostoba lehetetlen.
Hídra ugrik – gondolja,
az egész műszakos tűzoltók csak lehozzák:
Az értékes emberélet újabb színvilágát!
Páran még megállnak mellette,
s vigasztalják:
“Ne csüggedj, pajtás!
Még holnap is megvárhat a leosztás!”
– Ők csupán emberi létminimumhoz közel
kergetett szelíd s megtűrt
öngyilkost látják benne;
társadalmi törmeléket,
a semmirevaló kártékonyságot,
fölötte ballagó Damoklész-kardot,
amely tán végleg kicsorbult
– honnan már hiányzott
minden emberi méltóság,
s most visszaállatiasodott körmöket,
agyarakat növesztett!
A munkanélküli segélyezés,
a biztos munka,
létalapok elhihető színvonala
üres kongóság, szócséplés
– ez mind hiányos,
megszűnt szinte minden összeköttetés!
S még a féltékenység, ócsárló irigykedés is,
mint piócás féreg marja,
szívja az értékes életnedv
csöppjeit nyomorgók hadától.
– Roncslakók közt hallgatagok szólítják
szólásra az emberszagú bölcseket.
2 hozzászólás
Nehéz, reménytelen sorok sorsokról.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita! Köszönöm! Kellemes napot!