Anyák napjára – nekem
Nagy családról, fészekaljnyi gyerekről álmodoztam. Talán azért, mert úgy tudtam, hogy nem lehet gyerekem. De alig tizennyolc évesen Lajos professzor egy petefészek-műtéttel alkalmassá tett az anyaságra.
Esküvőm után, az első „közös szerzemény” természetesen egy baba volt. Nagyon megviselt a gyakori hányás, az állandósult rosszullét. Mosolyogva viseltem el mindent, mert tudtam, hogy kínlódásom nem cél nélkül való. Amikor a 34. hetet betöltöttem, szüleim beköltöztettek a pécsi Nőgyógyászati Klinikára. Csak elővigyázatosságból, és mert azt szerettem volna, ha Lajos prof. segíti világra a gyermekemet. Másnap reggel a boldog várakozást egy pillanat alatt szétcibálta az első vizsgálat. Kiderült, hogy baj van, a szülést azonnal meg kell indítani. Hideglelősen vacogtam a szülőágyon, figyeltem az infúzió csöpögését, simogattam a görcsöktől feszes pocakomat, – és imádkoztam. Iszonyúan féltem. Órák teltek el. Az öreg prof egyre idegesebb lett, majd kiadta az utasítást: császározunk.
Kora délután ébredtem fel. A rám vigyázó nővér mosolyogva közölte, hogy kislányom született. Kedves volt, vállalta, hogy feladja a táviratot férjemnek: Réka Gyöngyvér megérkezett.
Amikor anya meglátta a táviratot, végig futott rajt a kétségbeesés. Nem értette, mi történt, miért jött unokája egy hónappal korábban. Azonnal autóba ültek, és jöttek hozzám.
Olyan boldog voltam, hogy azonnal kipattantam az ágyból, amikor meghallottam apa hangját. Nem törődtem a katéterekkel, infúziós csővel, – mentem ki hozzájuk a folyosóra. – Van egy mini lányom! – köszöntöttem őket. Akkor nem tűnt fel anya sápadtsága, apa komorsága, férjem félszeg mosolya. Boldog voltam.
Anyáék tőlem az újszülött osztályra mentek. Ott érte őket az igazi hideg zuhany. Az ápolónő ridegen kaffantotta: „mi itt nem tartunk olyat. Menjenek a Gyermek Klinikára.” Anya meg sem kérdezhette, hogy „milyet”, mi a baj a babával, már be is csapta az ajtót. A klinikán a gyermekorvos már kíméletesebb volt. Elmagyarázta, hogy Réka aortája nem fejlődött ki, állapota válságos, esélye a túlélésre minimális. Az ima, az talán segít – mondta. Anya szinte összeomlott. Apa le-föl járt a szállodai szobában. Némán, szavak nélkül perlekedett Istennel. Ügyvéd volt, védőbeszéde szakszerű volt, érzelmekkel teli, – és hatástalan. Kora reggel meghalt a lányom.
A Klinikára menet anya vett Rékának egy fehér inget. Az aprócska ruhát csipke gallér ékesítette. A proszektúra rideg csöndje, irritáló szaga felkavarta anya gyomrát. Amikor kérte a boncsegédet, hogy mutassa meg Rékát, az csak annyit mondott: mindjárt összerakom. Ha apa nem öleli, elájult volna.
A fekete, göndör haj szinte rálapult a kicsi koponyára. Az aprócska kéz marokba szorítva – dacosan, jelezve, hogy nem akarta megadni magát. És mellkasán a vágás nyoma, egy vörös ipszilon.
Anya óvatosan adta rá Rékára a kicsi inget. Hiába igazgatta a csipkét, a vér vörös rózsát rajzolt rá. Apa keresztet rajzolt a márványos homlokra. Már csak egy feladat maradt. Elmondani nekem. Elmondani az elmondhatatlant.
Amíg én boldogan vártam, hogy odahozzák a lányomat, a családom addig megjárta a poklot. Nem értettem, miért vezettek az orvosi szobába, miért ott várt a családom. Nem értettem, miért kapok nyugtató injekciót, hisz nyugodt voltam és boldog. Addig, amíg el nem hangzott a szó: meghalt. Akkor, abban a pillanatban megpattant bennem valami. Égő, száraz szemmel bámultam magam elé. Nagyokat nyeltem, és akkor tudatosult bennem, hogy a fájdalomnak van íze. Keserű, maró torkot szorító.
Néztem a kicsi koporsót, a fekete, göndör hajat, és a fehér csipke gallért a vörös vérmaszattal. Nem sírtam. Nem sírtam a temetésen sem, csak álltam, és hallgattam a bennem üvöltő nemeket. Ez nem lehet igaz, ez velem nem történhetett. Mindjárt felébredek, és magamhoz ölelem a lányomat.
Fél év múlva újra babát vártam. Bizakodó voltam, azt hittem, hogy a múltkori tragédia nem ismétlődhet meg. Megismétlődött. Fiam koraszülöttként jött a világra. Annyira pici volt, hogy nem volt ereje élni. Megint temettem. Hitetlenkedve álltam a sírnál, csak annyit tudtam nyöszörögni, hogy ez nem lehet igaz. Akkor még nem pereskedtem az Istennel. Azt hittem, csak egy pillanatra fordította el rólam a tekintetét, de ez el fog múlni. Nem múlt el. Még négy alkalommal veszítettem el 2-3 hónapos magzatokat. Megkeseredtem, és dacosságom múlóban volt. Fel akartam adni a küzdelmet. Imáim már nem kérések, hanem vádbeszédek voltak.
Tíz évvel kislányom halála után azt gondoltam, hogy még egyszer, utoljára megpróbálom. Még nem adom fel. Elhatároztam, hogy mindent elkövetek. Beleegyeztem, hogy befekszem a kórházba. Nyolc havi börtönt vállaltam. Szigorú fekvést írtak elő, csak mosakodni kelhettem fel. Az infúzió állandóan lógott a karomból. Azt a nyolc hónapot végig kísérte a rettegés. Nem mertem számolni a napokat, nem mertem álmodozni, nem mertem várni. Féltem, hogy megint nem sikerül, és ha nem sikerül, én összeroppanok. Orvosom minden reggel úgy jött be hozzám, hogy köszönés helyett azt mondta: szülni fogunk. Amikor éjszakás volt, órákat töltött az ágyam szélén ülve, és szinte szuggerált, hogy szülni fogunk. És szültünk. A kiírás szerint, pontosan jött a fiam. Az éjszaka csendjében erős hangon kiáltotta világgá, hogy egészséges. Nem mertem megfogni, nem mertem elhinni, nem mertem örülni. Amikor hazavittem, csak ültem a kis ágy mellett a szőnyegen, és figyeltem, hogy lélegzik-e. Hónapokkal később mertem csak elfogadni a bizonyosságot: van egy fiam. Naponta adtam hálát az Istennek, és már el tudtam fogadni, hogy Ő tudja, kinek, mikor, mit ad. De elégedetlen is voltam. Kockára tettem adakozó kedvét, és ő nem fordította el tekintetét. A fekete hajú fiú után karomban tarthattam egy szőkét is. Igaz, hamarosan megsötétedett a haja, de ez nem vett el semmit a bájából.
Évek teltek el. Esténként, ha elcsöndesedik a ház, végig járom a szobákat. Nézem az alvó, délceg fiatalembereket. Megsimogatom férfias kézfejűket, és ilyenkor is azt a pici öklöt látom.
4 hozzászólás
Nagyon megrázott kálváriád. Hiába küszködtem, könny szökött a szemembe.
Meghajolok előtted, hogy annyi kudarc után is tudtál hinni és bízni.
matyi, te egy istennő vagy, komolyan mondom.
Erős vagy és úgy tudsz erről az egészről írni, hát, nincsenek is rá szavaim.
Legyen sok örömöd a családodban!
Üdv! Hanga
Kicsit jobban megértem, és más szemmel nézem az írásaidat, mint eddig.
A családi ünneplésről írt prózádat is más megvilágításba helyezi, csak az tud fesztelen, és vidám is lenni istenigazából, aki a másik oldalba is belekóstolt.
Gratulálok!
Üdv.
Megrendítő ez a prózád.
Csak nagybetűkkel : MINDEN TISZTELETEM A TIÉD!!!