A 16-18. századokban különös járvány ütötte fel a fejét Itáliában. Nem mondhatjuk igazán betegségnek, de nem is lehetett meggyógyítani, és maradandó elváltozásokkal járt. Egy kis műtétről van szó, amely jó esetben világhírű énekeseket, egyébként sok ezer szerencsétlen embert hagyott maga után.
Mi volt az olasz levegőben, aminek a műértők nem tudtak ellenállni, és egy csomó kisfiút helyben hagyott?
Maga a kasztrálás nem Itália találmánya volt. Az emberiség bizonyára elég korán ráébredt arra, ha fiatal nők és férfiak korlátozás nélkül találkozgatnak, előbb-utóbb többet is akarnak egymástól, mint azt, hogy megvitassák az aktuális filozófiai problémákat. Más szavakkal, családidegen gyerekek születnek, akiket majd bolond lesz fölnevelni a férj.
Azt mondod, hogy a kasztrálás nem más, mint a fogamzásgátlás drasztikus módszere? Feltétlenül ezt a radikális megoldást kellett választani?
Biztosra akartak menni. A nők ugyan semmivel sem erkölcstelenebbek, mint a férfiak, de a biológia gondoskodik arról, hogy a nő még véletlenül se tagadhassa le. Közhely, hogy mindenre képes azért, hogy legyen, vagy ne legyen, de a gyermekáldás kérdése erősen megosztja az egész civilizált társadalmat. A hivatalos álláspont az, hogy a gyerek a legnagyobb ajándék, jöjjön csak, amennyinek jönnie kell; nincs is olyan szavunk, hogy gyermekátok, és mégis, a fejlődés egy bizonyos pontján föl kellett találni az erkölcsös életet. Az erkölcs a tilalomfák azon erdeje, amelyek egyértelműen kimondják, kivel, hogyan, mikor lehet. Ne legyen közeli rokon vagy falubéli, túl előkelő vagy túl szegény – mi más ez, mint a születésszabályozás korai kísérlete? Nem az volt a cél, hogy boldogtalanságra kárhoztassák a házasfeleket: a tapasztalat beigazolta, hogy hosszas együttélés után meredeken csökken a hajlandósági index. Elméletileg annyi a megszorítás, hogy már régen ki kellett volna halnunk: nappal ne, telihold vagy újhold napján, ünnepnapon tilos, és az egész rendszer mögött ott lappangott a könyörgés: Áldj meg, Uram, de azért ne annyira, mint a szomszédjaimat.
Ami sokszor csak jámbor óhaj maradt. Apák, férjek és fivérek évezredeken keresztül sopánkodtak, hogy a nőkre nem lehet eléggé vigyázni.
A férfiakra sem. Kivéve, ha idejekorán harcképtelenné teszik őket. Egyszerű polgárok nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy eunuchokkal őriztessék az asszonyaikat, de milyen dolog az már, hogy a királyok kakukkfiókát nevelnek a palota falai mögött? Talán a világnak is vége lenne, ha felhígul a nemes királyi vér.
És egyszer csak észrevették, hogy a kasztrálás egyéb következményekkel is jár, mint az előbb említett harcképtelenség. Nem ismertek olyan csúnya szavakat, mint ösztrogén vagy tesztoszteron, de túl feltűnőek voltak a szakáll- és bajusztalan arcok, a kerekded formák, a hang, amely olyan maradt, mint a gyermeké. Királyokat vagy szultánokat nem érdekelt a szolganép baja, örültek, hogy nem születik több kölök, mint amennyi feltétlenül szükséges. De mégis, mivel magyarázzák, hogy a kasztráltak kiszorultak a háremekből, legalábbis Európában, és templomi kórusokban kezdtek énekelni?
Rendszerint V. Sixtus pápa számlájára írják; ő vette komolyan Pál apostol barátságos javaslatát, amely szerint az asszonyoknak kuss a gyülekezetekben, mulieres in ecclesiis taceant (I. Kor. 14.34). Ne szóljanak bele a nagyok dolgába, ne is énekeljenek a templomokban. Aztán valamivel csak kellett helyettesíteni a női szólamot, és miért ne egy kis műtét árán, ami nem a klérus tagjainak fog fájni.
Sixtus 1589-ben hozta ezt a rendeletet. Addig senkinek nem jutott eszébe az apostoli tilalom?
Kezdetben bizonyára nem. Az új egyház örült, hogy tagokat szerez, és igaz ugyan, hogy a szektákat férfiak vezetik, de a nők tartják életben. Persze már Sixtus előtt is énekeltek kasztráltak Rómában, nem is beszélve Bizáncról, ahol a 4. században jöttek divatba. Musico-nak, evirato-nak nevezték őket, a társadalmi megbecsülés minden jele nélkül. Nem is ez volt a rendkívüli, hanem hogy a 17. században megfordult a széljárás, a kasztrált énekesek egy csapásra híresek és gazdagok lettek.
Ha kibírták.
Az emberi élet olcsó volt, hosszú évszázadokon át, különösen az árváké és a szegényeké. Csupán Caffarelliről mondják, hogy tíz éves korában maga kérte a műtétet, mert annyira szerette volna, hogy megmaradjon a csengő hangja.
A kedves szülők pedig meg sem kísérelték lebeszélni.
Mások voltak az értékek, főleg hogy a csengő hanggal együtt járt a csengő arany. A legjobb énekesek mérhetetlenül gazdagok lettek, és a legtöbb életrajz így végződik: Visszavonult a szülővárosába, palotát építtetett magának, excentrikus szokásokat vett föl – pl. a szülővárosáról csak Senesinónak nevezett Francesco Bernardi, aki angol bútorokkal tömte meg a palotáját, lelkesebben teázott, mint az angolok, szerecsen szolga gondozta a kedvenc majmát és papagáját. Mindezt az 1700-as évek közepén.
Bevallom, én csak Farinelliről tudok.
Egy film nagyon sokat jelent, különösen, ha elég romantikus. (1994, Gérard Corbiau)
Nem lehettek olyan sokan.
Ahogy vesszük. Mondják, hogy évente 4,000 gyerek esett áldozatul a divatőrületnek, két vagy három évszázadon át ez annyi, mint – de nem érdemes beszorozni, hiszen nem vezettek nyilvántartást, és kevesen lettek akkora sztárok, mint Ferri, Farinelli, Senesino, Marchesi. Persze mi csak azok közül mazsolázhatunk, akikről sok följegyzés maradt: régi színlapok, naplók, levelek, a korabeli bulvár gyöngyszemei. Girolamo Bacchini (Fra Teodoro del Carmine) a mantuai hercegi udvarban élt, talán ő énekelte Monteverdi Orfeo-ja premierjén Euridice szerepét. Loreto Vittori (1604-1670) olyan, ma már elfelejtett operaszerzők műveiben lépett fel, mint Mazzocchi, Gagliano, Peri, Rossi. Maga is írt operákat, és legalább egy oratóriumot. 2005-ben ismét előadták a Galateát, de az sem úgy szólt már, mint a maga idejében. Mások a hangok, a hangszerek, az egész környezet, amelyben a mitológiai történet megjelenik. Baldassare Ferri (1610-1680) azért maradt meg az emlékezetünkben, mert uralkodók kapkodtak a kegyeiért – a lengyel IV. Vladiszláv, III. Zsigmond, és Krisztina svéd celebkirálynő, aki külön azért kötött fegyverszünetet Lengyelországgal, hogy Ferrit vendégül láthassa Stockholmban. Pier Francesco Tosi (1653-1732) hosszú értekezést írt a barokk zenéről, és élete végén szerzetes lett. Nicolo Grimaldi (1673-1732) nem monacói operettherceg volt, hanem mezzoszoprán musico, fellépett Händel két korai operájában, és különösen a színészi képességeit dicsérték. Antonio Bernacchi (1685-1756) volt az egyik barátja, aki nagydarab ember lehetett, „akkora, mint egy spanyol szerzetes,” írja a szintén Händel baráti köréhez tartozó Mary Granville, de akármilyen édesen énekelt, az angol közönségnek jobban tetszett Senesino. A feltűnően magas és sovány Valentino Urbini (1690-1722) szintén Händel truppjához tartozott.
Ezek már tényleg eltűntek a színpadi süllyesztőben. Csak annyit tennék hozzá, úgy tudom, az Orfeóban nem Bacchini, hanem a szerző felesége énekelte Euridicét.
Mások szerint egy „alacsony pap,” vagyis Bacchini. Az Orfeo tele van parádés szerepekkel, néha ma is alt énekli a halhatatlan szerelmest.
A kasztrált énekesek élete nagyon egysíkú lehetett. Gondold csak el, semmi romantika, szerelmi szenvedély.
Nem mondhatnám. Gaetano Guadagni (1728-1782) „vad és gondatlan” énekes hírében állt. Egyszer Londonban egy olasz színházi ember (Delaval) a szeretője ágyában találta az énekest. Nem volt kíváncsi a mentegetőzésre, megkorbácsolta a rajtakapott párocskát – előbb a hölgyet, aztán a lovagot, aki sikoltozva könyörgött kegyelemért. Aztán egy Teresa Cornelys nevű énekesnőt boldogított (a részletekről sajnos nem készült házi videó), végül beleszeretett a bajor Maria Antonia hercegnőbe, és a művészvilág élénk érdeklődése mellett utána rongyolt Münchenig. Amikor éppen nem a nőket hajtotta, Gluck Orfeójának címszerepét énekelgette a színfalak mögött, és bábukkal helyettesítette az opera szereplőit.
Bravó!
Gaspare Pacchierotti (1740-1821) olasz mezzoszoprán, mint pályatársai közül olyan sokan, fiatal korában női szerepekben lépett fel. Ellenállhatatlan vonzereje volt, mint rútul elhagyott Didónak, Schuster operájában. Egy kékvérű arisztokrata hölgy, Marchesa Santa Marca, ott helyben beleszeretett. A márkinő szeretője, Francesco Ruffo, a Királyi Gárda tisztje, kétségbe vonta Pacchierotti férfiatlanságát, és elküldte hozzá a párbajsegédeit. Az énekes szabadkozott, de hiába, kitört a botrány. Nápoly királya személyesen intézkedett, hogy az „urat” engedjék ki a börtönből. Ez 1776-ban történt. Az énekes azonnal elhagyta Nápolyt, és többé nem találkozott a Marchesával – de talán csak azért nem, mert Londonban egy Mary Duncan nevű lédivel keveredett hasonló kalandba.
Elnézést, ha megkérdezem, hogy is van ez?
Nincs személyes tapasztalatom, de olvastam egy könyvet a török háremek életéről. Meg nem mondom már, hogy ki írta, de ki kell tenni a 18-as karikát. Ugyanis arról számolt be, többek között, hogy az eunuchokat évente ünnepélyesen felülvizsgálták, és egyeseket rövid úton elbocsátottak a szolgálatból.
Vagyis, a kasztrálás után is van remény?
Szerintem csak hanyagul járt el a sebész. És tényleg, a mi kasztráltjaink között is vannak olyanok, akik szopránként kezdték, majd csodálatos módon mélyülni kezdett a hangjuk. Pl. Giovanni Manzuoli szopránból kontralto lett, Giovanni Carestini, Händel, Hesse és Gluck operáinak jóképű énekese szintén szopránból lett mély kontratenor; élete utolsó húsz évében már föl se lépett, lehet spekulálni, hogy miért.
Barbár szokás volt.
Az emberek még képesek voltak arra, hogy áldozatot hozzanak a művészetért.
Hát, nem tudom, hogy a 8-10 éves kisfiúk is így látták-e, de lehet, hogy később ilyen szép mondásokkal vigasztalódtak.
Az anglomán Francesco Bernardi (1686-1758), akit az előbb már említettem, biztosan megvigasztalódott. Sienai borbély fiából lett világhírű művész, a Händel-istálló egyik ékessége, és nem utolsó sorban dúsgazdag, ami sokkal kisebb (vagy nagyobb?) kaliberű embereket is meg szokott vigasztalni. 1695-ben vették föl a sienai katedrális kórusába, és 13 éves volt, amikor sor került a kényes műtétre. 1707-ben debütált a velencei operaszínpadon, aztán európai körút következett. Elhalmozták pénzzel, pedig nem lehetett nagy szám a színpadon: az egyik impresszáriója szerint mozdulatlanul állt, mint egy szobor, legföljebb a kezét emelte föl, többnyire akkor, amikor nem kellett volna. Több operaszerep után Händellel is összerúgta a port, hol szakítottak, hol kibékültek, végül Senesino megalapította a nagy riválist, a Nemesség Operaházát. A közönség mindvégig imádta a mozdulatlan óriást, aki 1736-ig maradt Angliában, ezután már csak Itáliában lépett föl, utoljára Nápolyban, Porpora Il trionfo di Camilla című operájában.
Igen, Nicola Porpora (1686-1768) ekkor még mindig élt és alkotott, bár kezdték megunni, és a hattyúdala volt a Camilla (1740). Énektanár is volt, és korának szinte valamennyi híressége megfordult a keze alatt. Operákon kívül nyitányokat, kantátákat, valamint verseket is írt, olasz, latin, francia, német és angol nyelven. Elfelejtettük, mert túlzásba vitte a barokk szóvirágokat. Végül annyira elszegényedett, hogy úgy kellett összekalapozni a pénzt a temetésére.
Gondolom, ez már meglehetősen mindegy volt neki.
Nem biztos. Elég sok embert ismerek, akik hatalmas síremlékeket építtettek maguknak.
Valamivel biztosítani kell a halhatatlanságot. Ha más nincs, arany betűk egy idomtalan kődarabon.
Egy időben azon gondolkodtam, mi lesz a sorsuk a régi sírköveknek?
Mi lenne? Lekaparják az arany betűket.
Farinelli bizonyára nem szorult arra, hogy ezen az úton biztosítsa magának a halhatatlanságot, Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschi néven született 1705-ben, zenészcsaládban. Még csak szegények se voltak, a gyereket egy herceg tartotta keresztvíz alá. Eldöntött dolog volt, hogy valamennyi gyerek zenész lesz. Az idősebb fiút, Riccardót a nápolyi konzervatóriumba küldték, később jónevű operaszerző lett; a film szerint ő egyengette az öccse útját a hírnévhez. A gyerek természetesen Porpora iskolájába került. Abszolút hallására, különleges hangszínére korán felfigyeltek, és bekövetkezett az elkerülhetetlen – amit egyébként egy lovas balesettel indokoltak – a kasztrálás elméletileg tilos volt Itáliában, de a legnevetségesebb indok is elég volt a végrehajtáshoz. Van itt egy kis zavar, mert a hivatalos életrajz szerint ekkor kilenc éves volt a gyerek, ugyanakkor azt is írják, hogy az apja 1717-ben meghalt, és a műtétet Riccardo erőszakolta ki – Riccardo, aki ekkor még nagykorú sem lehetett. De mindegy, mecénások és közönség egyaránt imádták a kasztrált énekeseket, és Farinellit fényes karrier várta. Hogy miért Farinelli? Két gazdag nápolyi ügyvéd, a Farina testvérek finanszírozták a tanulmányait; az volt a legkevesebb, hogy az ígéretes tehetségű kölyök megörökítse a nevüket. Az emberek feltétlenül örökké akarnak élni, néha egy fizikai törvény, máskor egy kémiai elem nevében, ami szerintem elég nevetséges.
Nem annyira. Tudjuk, hogy a halálban csak a test pusztul el, és van valami, ami túléli ezt a betegségfészket, a röpke öröm és a hosszas szenvedés forrását.
Farinellit a hangja élte túl, pedig nem tudhatjuk, milyen volt szőkesége… csak annyi biztos, hogy a kor divatja szerint fehér, rizsporos parókát viselt. Első fellépésén mestere egyik szerenádját (Angelica e Medoro) énekelte, Metastasio szövegével, akivel életre szóló barátságot kötött, caro gemello-nak, kedves ikertestvérnek nevezték egymást. Európai körút következett, Bécs, Párma, Milánó, Bologna, München, Velence voltak a siker állomásai; bár riválisokban sem volt hiány. Antonio Bernacchi simán leénekelte Antigona szerepében, Gioacchino Conti elájult, amikor meghallotta az énekét – a gyönyörűségtől, vagy a rossz nyelvek szerint, kétségbeesésében. A szokásos menetrend szerint, 1734-ben London, először Händel, majd a Nemesség Operaháza, Porpora, Hasse és más hajdani nagyságok operaszerepeivel. Mondják, hogy egyszer a véres kezű zsarnokot játszó Senesino annyira kiesett a szerepéből, hogy nyílt színen ölelte magához a megláncolt Farinellit – ami elég komoly teljesítmény volt a színpadi mozgással közismerten takarékos énekestől. 1737-ben Farinellit meghívták a spanyol udvarba – a film érthetetlenül nem említi ezeket az eseményeket. V. Fülöp mély depresszióban, teljes közönyben tengette napjait, és a királyné, Elisabetta Farnese úgy gondolta, hogy a jeles énekes hangja meg fogja gyógyítani. Farinelli nem sértődött meg, amiért egy csomag Xanaxnak nézték. Út közben benézett Párizsba is, elbűvölte XV. Lajost, aki egy halom gyémánttal fejelte meg ez 500 arany honoráriumot. Párizsból egyenesen Madridba ment, és mivel a király nem volt elhagyni a hálószobáját, az ajtón kívül kezdett énekelni. Fülöp azonnal visszanyerte az életkedvét, majd, a legenda szerint, az énekes kérésére megmosdott és megborotválkozott – persze ne felejtsük el, hogy ez az évszázad nem a túlzásba vitt tisztálkodásról volt híres. Fülöp halála után a fia, aki VI. Ferdinánd néven uralkodott, még több, mint tíz évig az udvarában tartotta Farinellit. Ferdinánd nagy zenésznek tartotta magát, felesége, portugál Barbara a klavicsembaló megszállottja volt, és maga Scarlatti oktatta. Szép idők lehettek, Farinelli és Barbara duetteket énekeltek, a király klavicsembalón kísérte őket, az országot pedig az kormányozta, aki akarta.
Hagyd el, meg tudnék nevezni néhány államfőt, akiknek inkább zongorázniuk kellene kormányzás helyett.
Ezt nem mondhatod komolyan! Botfülűeket ne engedjünk hangszerek közelébe. Farinelli életében ez az időszak volt a fénypont. Megkapta a nemesi rangot, a Calatrava rendet, a politikai karrier lehetőségét – bár amilyen intelligens volt, ez utóbbit nem fogadta el. 1759-ben azonban Ferdinándot józan féltestvére, III. Károly váltotta a trónon, aki beszüntette a zeneestélyeket. Farinelli visszavonult Bolognába, ahol gazdagon és magányosan élt, Metastasioval levelezgetett. Idős korában megtanult játszani a viola d’amore-n, és az volt az utolsó kívánsága, hogy a Calatrava rend díszruhájában temessék el. Ez így is történt, a Santa Croce kapucinus kolostor temetőjében, ahol egészen 2006-ig nyugodhatott békében – akkor exhumálták, mert mindenképpen meg akarták találni a három oktávra terjedő, gyógyító hang titkát.
És ezt sokéves csontok vizsgálatából akarták megállapítani?
No hallod? Brit tudósok.
A brit közönség nagyobb műértő volt, mint amennyire okosak a tudósaik – már amennyiben van valami értelme annak, hogy az almát összehasonlítjuk a körtével. Mondjuk, az alma nem mindig esik messze a körtefától, legalábbis én határozottan emlékszem arra, hogy a nagymamám rákospalotai kertjében –
Bravó. Sikerült felülírnia egy nagy közmondást. Ez még a brit tudósoknak se sikerült.
Mindig is ambiciózus volt. Majd ha egyszer megharagszom a világra, elmesélem az élete történetét. Most azonban még nem végeztünk a kasztráltakkal. Nehéz is, mert elég sokan voltak. Gioacchino Contit (1714-1761) szintén Händel foglalkoztatta. Girolamo Crescentini (1762-1846), „az itáliai Orfeusz”, sőt „Nestor di musici” a fiatal Schopenhauer csodálatát vívta ki, Giovanni Manzuoli (1721-1782) jó barátságba került a Mozart-családdal, Vincenzo dal Prato (1756-1826) viszont nagyon nem nyerte meg Mozart tetszését – előbb csak a szerepet vette el tőle az Idomeneo-ban, aztán mindent megtett, hogy nyilvánosan lejárassa. Elmondta mindennek: szégyenletesen énekel, velejéig romlott, fogalma sincs az éneklésről. Nem tudni, hogy ebben mennyi volt az igazság, mert a lejárató kampány után dal Prato még 25 évig Münchenben maradt, ha nem is, mint prima donna, de mint primo uomo.
Féltékenység. Mozartnak mindig zűrös nőügyei voltak.
És rossz véleménye a nőkről. Lásd Cosi fan tutte.
Vagy jó. Lásd Szöktetés a szerájból.
Egy biztos, nem volt kasztrált. Nem úgy, mint a Caffarelli néven szereplő Gaetano Majorano (1710-1783), aki mint Farinelli, szintén Porpora tanítványa volt. London és Händel az ő életéből sem maradhattak ki, bár Itáliában aratta a leglátványosabb sikereit. A magánéletben nem lehetett könnyű partner. Porpora arrogánsnak nevezte, és örült, amikor megszabadult tőle; a színpadon kiszámíthatatlanul viselkedett, az áriákat önkényesen átköltötte, vagy társalogni kezdett a páholyokban ülő barátaival. A legkisebb sértés is elég volt ahhoz, hogy párbajozzon, és XV. Lajos egy ilyen esemény miatt utasította ki Franciaországból. Ennek ellenére, akkora vagyont gyűjtött, hogy vásárolt magának egy hercegséget. Luigi Marchesi (1754-1829) a cseh Josef Myslivecek kedvenc énekese volt. Ő nem a pénzt gyűjtötte, hanem a barátnőket, különös tekintettel a hírességekre. Londonban az angol-olasz Maria Cosway-t csábította el, aki festett, zenélt, zenét szerzett, nagy házat vitt, és többek között Thomas Jeffersonnal kompromittálta magát. Luisa Todi volt Marchesi másik hódítása, portugál színésznő és mezzoszoprán énekesnő, akit II. Katalin cárnő két gyémánt karkötővel jutalmazott, Marchesi szerződését viszont nem hosszabbította meg. Rejtély, hogy a karizmatikus énekes mire ment a nőkkel, de ha semmire, akkor sem ez a sajnálatos, hogy ma egyet sem játszanak a 70 opera közül, amelyekben egykor fellépett.
Nem véletlenül.
Ugyan már. Minden ok nélkül hype-olnak néhányat a ma játszottak közül.
Lehetne nagyobb változatosság, de nincs. Én láttam egyszer egy barokk operát Brühlben, amit állítólag korabeli felfogásban játszottak, és nagyon örültem, amikor a végét elmosta az eső.
Nem szeretem, amikor a természeti jelenségek műkritikust játszanak.
Bizonyára sokan bosszankodtak, mert a beígért tűzijáték nagy része elmaradt.
Végül elmaradtak a kasztrált énekesek is. Giovanni Battista Velluti (1780-1861) volt az utolsó nagy sztár, olyan allűrökkel, hogy számos énekes egyszerűen nem volt hajlandó fellépni vele. Hálószobájában egymást váltották a „lelki” barátnők. De nem ez robbantotta ki a botrányt, hanem Aureliano Palmyrában, Rossini operája. Velluti a perzsa herceg szerepét kapta, aki beleszeret Zenobia királynőbe, Aureliano római császár elfoglalja Palmyrát, és Zenobiának nemcsak a kezére pályázik; aztán happy end, a perzsa herceg és Zenobia együtt uralkodnak tovább, mint a Római Birodalom hűbéresei. A bugyuta librettónak természetesen semmi köze a történelemhez. Velluti átformálta az áriákat a saját ízlése szerint, amivel elvesztette Rossini barátságát, valamint elérte, hogy az operaszerzők nem írtak több szerepet felnőtt kisfiúk számára. Lassan a műélvezők is ráébredtek arra, hogy barbárság az, amit a kedvenceikkel csináltak, és a kasztrált énekesek színpadi egyeduralma megszűnt.
Ilyen egyszerűen? Csak mert Rossini megsértődött? (Egyébként joggal.)
Hát, ehhez kevés lett volna Rossini. A dolog ott bukott meg, ahol elkezdődött, a Vatikánban. Volt a Sixtusi kápolnában egy híres kórus, amelyet Domenico Mustafa (1829-1912) vezetett, maga is kasztrált szoprán, zeneszerző és zenész, akit különösen Händel műveinek előadásáért csodáltak. Stílus, az előadott művek kiválasztása, és minden egyéb szempontból a legszigorúbban követte a hagyományokat. Alessandro Moreschi (1858-1922) volt a sztár, akivel szintén nem lehetett könnyű együtt élni. Szeszélyes volt, „parádézott, mint egy páva,” de még azt is felrótták neki a bűnei között, hogy hosszú fehér sálat viselt. A hosszú fehér sálnál is nagyobb baj volt, hogy német földről elindult a cecilianizmus néven ismert mozgalom, amely egyáltalán nem tisztelte a hagyományokat. A ceciliánus reform ellenezte, többet között, a kasztrált énekesek tenyésztését, és vissza kívánt térni a gregoriánus énekléshez. Mustafa ellenállt, amíg tudott, és meg is érte békében ez 50. éves jubileumát (1898), de ugyanabban az évben kinevezték mellé társigazgatónak az akkor 26 éves, reformbarát Lorenzo Perosit. A régi iskola nagyjai, Giovanni Cesari és mások, kiöregedtek, visszavonultak. Mindössze hatan maradtak a híres énekesek közül, amikor XIII. Leo pápa betiltotta a további működésüket: „Ahol szoprán vagy kontralto hangra van szükség, írta elő a rendelet, ott fiúkat kell felléptetni, az Egyház ősi gyakorlata szerint.” (1899) Koncerteken persze később is szerepelhettek a „hatok,” 1902 és 1904 között hangfelvételek készültek Moreschi énekéről, összesen 17 alkalommal. Ezek alapján mondják azt a szakértők, hogy Moreschi bizony csak közepes tehetség volt.
Régi hangfelvételek alapján nem mernék állást foglalni. Hol volt még akkor a technika? Arról nem is beszélve, hogy a mai színvonalat is meg fogják haladni, hiszen még ez sem tökéletes?
Moreschi 23 évvel élte túl a pápai rendeletet, Rómában halt meg, óriási látványosságot csináltak a temetéséből, és ki más, a sikeres rivális, Perosi dirigálta a gyászmisét.
Sic transit gloria mundi. Néha azért ma is előfordul, hogy felnőtt férfiak meglehetősen furán énekelnek, pl. a brazil Paulo Anel de Nascimento, vagy a moldáviai Radu Marian.
És a magyar Vásáry André, aki nemrég tűnt fel egy tévés tehetségkutató versenyen. Ők azonban nem kerültek közelebbi ismeretségbe a sebészkéssel.
Volna még egy kérdésem. Mit gondolsz, mi a valódi oka annak, hogy az Egyház ismét beengedte a kisfiúkat a templomi kórusokba?
Erre a kérdésre nem válaszolok.
Nem lehetséges, hogy ez a pedofília hullám –
Ugyan, dehogy.
Hiszi a piszi.
4 hozzászólás
Micsoda barokk kavalkád! Szeretem ezt a kort… szívesen olvastam a cikkedet róla, bár egy kicsit túl hosszúnak találtam. Máskülönben a megszokott magas színvonalat hozta, és szórakoztatva tanított, mint mindig. :))
kit kellett volna kihagynom?
Nem tudom. Csak annyira sok volt az infó, hogy a végére elfáradtam.
ebben az esetben kénytelen vagyok a megjegyzésedet dicséretnek tekinteni.