Ha egy napon arra ébredsz, hogy nem akarod folytatni, és nem akarod élni, azt az életet, amelyet magadnak teremtettél-rádöbbensz, hogy ez nem más, mint egy apró szikrája annak a tűznek, amiről korábban azt hitted, hogy hamuvá lett. Amely ismét lángra lobbanhat, ha feladod a harcot önmagaddal. Ez a tűz: a “reményvesztés tüze”. Amit rég elfeledettnek véltél, pedig mindig is benned élt, lappangott-mint egy kezeletlen betegség..
“Szomorúságod mögé rejtőzve, a bánat sziluettjeként tekintesz a világba, és a régmúlt gyötrelmes emlékeit felidézve újra átéled mindazt, amit korábban a reménység szikrája hatalmába kerített és semmissé tett.”
Csodálkozva próbálsz magyarázatot keresni arra, hogy miért-miért most kellett-ismét felszínre törnie, de nem gondolván arra, hogy talán az ok te magad vagy. Mert a reménység nem azért oszlatja szét a reményvesztést, hogy azon túl minden ugyanabba az irányba történjen, hanem azért, hogy képesek legyünk mindazt a jót, amit kaptunk úgy megélni, hogy nem feledjük el azt a rosszat, amit előtte megéltünk. Tömören:
“ha elfelejtjük honnan jöttünk, azt is elfelejtjük, hogy kik vagyunk és hova tartunk”. És ha elfelejtjük önmagunkat, mi fog maradni belőlünk?
És ha minden bánatot és minden gyötrelmet teljes egészében elfeledünk, nem lesz, ami a későbbiekben elkövetett esetleges hibáink ELŐTT, időben ráébresszen a tévedésünkre. Jogosan sóvárgunk a bánatot követően a felejtés után, de ha mindenképpen sóvárgunk, ne a feledés legyen az, hanem “az esély”, az esély az újrakezdésre, hogy újra kezdhessük azon részét életünknek, amit éppen szenvedünk.
“Mert könnyebb az újrakezdés, mint a lehetetlenségre való törekvés”. – Pontosabban a felejtés utáni vágyódás.
A szomorúság olyan, mint a nap: állandó, ugyanakkor mulandó is. Jön és megy, és nincs sorrend, mert folytonos. De ahogy mindenben, itt is van különbség, éspedig a hatás. A nap sem egyformán süt minden nap, az éjszakák sem egyformán hidegek nap nélkül, ugyanígy a szomorúság sem egyformán érint meg, és nem egyforma hatást vált ki belőlünk. Ha picit pesszimistán gondolkodunk, bizonyos értelemben a csillagokhoz való hasonlítás találóbb lenne. Mert nem találunk különbséget a csillagok állása között, hogy is láthatnánk, hiszen millió kis apró fénycsóvát latunk minden este és éjszaka, mar annyira hozzászoktunk. Ilyen a bánat és a szomorúság is számunkra, már nem érezzük a különbséget, kis és nagy csapás között, egyformán ér bennünket és ugyanazon hatással van ránk.
Mi lehet az oka? – Talán a hiányérzetnek több köze van ehhez, mint gondolnánk, és mindenek előtt a hiány az oka, mindannak amitől bánatot, szomorúságot érzünk. Mert hiányzik valami, és hiányozni is fog, örökkön-örökké, ugyanis emberek vagyunk, akiket az elégedetlenség és a maximalizmus hajt, de ez egy másik történet..
“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal, vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul. (Hamia Linda)”
5 hozzászólás
Szeky, igazából az a problémám a írásoddal, mint az előzővel, hogy egyes szám második személyben írod. Ha elsőben írnád, akkor nincs gondom, azok a te gondolataid magadról, az életről, bármitől. Így viszont, amikor olvasom olyan mintha az enyémek lennének, pedig nem azok, hisz megállapítottuk, hogy mindenki, szinte mindennel kapcsolatban másképp érez, még akkor is, ha itt-ott összecsenghet. Megmondom őszintén ez engem kicsit zavar. Mintha meg akarnád mondani, hogy mit gondoljak, vagy mit gondoljon bárki más. Szerintem ez nem szerencsés.
"Ha egy napon arra ébredsz" – Tehát csakis Ha. Amennyiben nem így történt/történik, abban a pillanatban már nem is "rád (kedves olvasóra)" vonatkoznak a fenti sorok. Még ha nem is egyes szám első személybe írtam. Mindezt mellőzve, egyetérthetnék, ugyanakkor attól, hogy saját gondolataim, saját véleményem, nem vagyok egyedül.. sőt. Sajnálom, ha úgy tűnhet manipulálni akarnám ezzel a célközönséget, vagy rávezetni arra, hogy ezek az ők gondolatai. Pedig nem így van, ha meg így is lenne – kétlem, hogy sikerülhetne. De még oly sokat kell tanulnom, és az építő jellegű kritikák csak elősegíthetik mindezt.
Tényleg nem vitatkozni szeretnék, aztán mégis azt teszem. Miért gondolod, azt, hogy HA egyszer arra ébredek, akkor ugyanígy fogok gondolkodni? Készséggel elhiszem, hogy nem vagy egyedül ezekkel a gondolatokkal, de attól még nem feltétlenül gondolkodik mindenki így. Lehet, hogy a nagy többség pl. egész másképp gondolja. Ezért lenne szerintem célszerűbb az elmélkedéseidet egyes szám első személyben írnád.
Persze, ez csak az én meglátásom és azért, mert esetleg úgy gondolom, hogy többen egyetértenek velem, még nem írtam többesszámba. Remélem érted mit akarok ezzel mondani.
Teljes egészében értem, hogy mit akarsz "ezzel" mondani.
Viszont, abból gondolom, hogy "Ha egyszer arra ébredsz" akkor biztosan ugyanígy fogsz gondolkodni, mert az arra ébredés alatt arra gondoltam, hogy úgy ébredsz ahogy a leírtakban történik a folyamat. Pontosan úgy. Mert akire nem illenek a leírtak, kétlem, hogy néhány sor hatására megváltozna véleménye, gondolkodása, mentalitása. Ha nem úgy gondolnám az írásaimat, ahogyan gondolom (még ha az mások számára érthetetlen is), igazat adnék. De ennyire nem bonyolult az élet, csak amennyire mi magunk bonyolítsuk.
Amint már korábban is szó esett róla, minden ember más (értsd jól), és egyedi. Ez mindent megmagyaráz. Jó-magad másként fogalmazna, és írna, megértem. Nekem viszont elég tudnom, hogy ha egy ember is, de hasonlóképpen gondolkodik, vagyis érez – hogy egyes szám második személyben írjak. De amint tudatosul bennem, hogy ez nem helyes a társadalomra nézve, igyekszem változtatni rajta.