Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hercegkisasszony. Egy mesebeli királyságban élt, ahol minden alattvaló csodálta szépségéért, arany hajáért, búzavirág kék szeméért, rózsás arcáért, karcsú termetéért, alabástromfehér bőréért… Nem is láthatta csak úgy bárki. A legtöbben csak képről ismerték a lány kivételes szépségét. A király annyira szerette egyetlen gyermekét, akin kívül mása nem volt, hogy még a széltől is óvta. A palotabéli szolgák közül azonban már nem mindenki kedvelte a hercegnőt. Hogy pontosak legyünk, a szebb szobalányok, udvarhölgyek, komornák kedvelték, az előnytelenebb külsejűek viszont nem. De nem, nem a féltékenység volt az oka, hiszen a lány szépsége mellett egyformán elhalványult mindenki. Amiért ez így volt, az az, ahogyan a hercegnő az alattvalókkal bánt. Kinézetük szerint mérte a kedvességet. Aki csúnyácska volt, bizony nem sok jóra számíthatott tőle.
Apja a király elérkezettnek látta az időt, hogy férjhez adja egyetlen lányát. Ám a hercegkisasszonynak egyetlen kérő sem volt megfelelő. Mindegyik külsejében talált valami kivetni valót, akármilyen apró hiba láttán elutasította őket. A kérők csak jöttek és mentek, ez így ment napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. A király már egészen el volt keseredve, hogy gyönyörű leánya egyedül marad, mert bizony tökéletes párt nem fog találni, de ő nem éri be kevesebbel.
Ahogy a király idősödött, a haja őszült, a bőre ráncosodott, a dereka hajlott lett, a lánya egyre kevesebb időt töltött a társaságában, és már nem volt olyan figyelmes vele, mint korábban. Az uralkodó észrevette a változást, és nagyon fájt neki. Tudta, hogy nincs ez így rendjén, de nem szólt egy szót sem.
Volt a királynak egy bölcs tanácsadója, a hálóteremben lakott az egyik sarokban. Nem sokan tudtak róla, de ha az uralkodónak valami nagy bánata volt, mindig neki mondta el este, és valahogy egy idő után az összes probléma, amit elmondott neki megoldódott. Így szokásává vált, hogy mindent elmond neki. Beszélni ugyan nem tudott, de a király a tapasztaltak után tanácsadójának hívta és ugyanolyan bánásmódban részesült, mint a többi szolga a palotánál, ami a szállást és az ételt illeti. Ez a személy egy kövér fekete pók volt.
Egy este, nagyot sóhajtott és, így szólt hozzá a király:
– Kedves tanácsadóm, kérlek, tégy valamit, hogy a lányom végre ne csak a külsőt lássa, hanem érezze a belső értékeket is, hogy észrevegye nem a szépség a legfontosabb a világon.
A pók, ahogy szokta, most sem szólt semmit. Elfogyasztotta a vacsoráját, ami nyolc pici falat hús volt, és végignézte, amint a király nyugovóra tér nyolc párnája közé, de álom nem jön a szemére, csak forgolódik puha ágyában. Éppen nyolcadszor fordult meg, amikor a fekete pók, nyolc szemével kinézte az útvonalat a kulcslyuk felé, nyolc lábán átsétált nyolc szobán, átmászott nyolc kulcslyukon, megijesztett nyolc szolgát és már ott is volt a hercegkisasszony hálótermében. Merészen felmászott az ágyára, a virágos takaróra és szőrös fekete lábait szanaszéjjel szétterpesztette. A hercegkisasszony baldachinos ágyában feküdt, felette egy hatalmas álomfogó ringatózott, hogy álmaiban is csupa szépséges dolgot láthasson. A pók talán egy perce is ott feküdt már, mire észrevette.
– Fúj, milyen csúnya fekete pók! Valaki vigye ki gyorsan – sikított a hercegkisasszony, de mielőtt bárki is a segítségére siethetett volna, a pók pillanatok alatt rámászott az arcára és össze-vissza csípte. Ezután a király tanácsadója visszamászott a hálóteremben lévő hálójába és elégedetten aludt el.
Másnap a hercegnő szokásos reggeli szépítkezéséhez akart látni, mikor megpillantotta magát a fésülködő tükörben, az arca a csípésektől úgy megdagadt, hogy nem lehetett ráismerni. Nem, hogy szép nem volt, de egyenesen ronda. A lány csak zokogott, hisztizett, toporzékolt és pontosan ugyanúgy utálta magát, mint korábban minden más csúnya embert.
Aztán ahogy telt az idő, észrevette, hogy a szebb szolgák, akikhez kedves volt, továbbra is kedvesen bánnak vele, és hogy az apja milyen nagy szeretettel van iránta, semmivel sem szereti kevésbé, mint mikor még gyönyörű volt. Ezen igen mélyen elgondolkodott. Ahogy ott ült a tükör előtt ronda arccal, édesapja simogatta a hátát, vigasztalta, a lány átértékelte az életét, és attól kezdve sosem bánt durván azért valakivel, mert nem volt olyan szép, és nem volt kedvesebb azért valakihez, mert csinosabb.
10 hozzászólás
Kedves Nadin!
Nagyon tanulságoa írás!
Illik a mai idökre!
A külsö a minden!
Szeretettel gratulálok:sailor
Köszönöm Sailor!
Akkor elértem vele a célom 🙂
Szeretettel: Delory
Kedves Nadin
Én is azt tudom írni, hogy nagyon tanulságos az írásod. Sajnos tapasztalatom szerint, ha valaki szépen, gonosz volt, akkor ha megcsúnyul, még gonoszabb lesz. Nem dolgozza fel ilyen egyszerűen. A történet persze nem csak a nőneműekre igaz.
Csak azért, hogy legyen benne egy kis építő jellegű kritika is, csak röviden. Más írásodat még nem olvasta, ezért ez csak erre vonatkozik. A párbeszéd javítja az olvasási élményt. Írás közben rájöttem, hogy ahol nincs párbeszéd ott több a szó ismétlés, és esetenként nem lehet kikerülni. A hosszú mondatokat ugyan ebből a meggondolásból igyekszem elkerülni, mert e miatt szaporodik a "volt" szó az írásban. Remélem nem haragszol, észrevételeimért, és máskor is látlak oldalamon.
Üdv: FJ.
Kedves F János!
Köszönöm, hogy olvastál. Ezt a mesét kicsit sietősen írtam, máskor párbeszédesebbre szokott sikerülni, ez most ilyen lett.
Szeretettel látlak máskor is: Delory
Jó, ha a gyerekek is olvassák ezt a mesét, Nem lehet elég korán felfedezni,hogy a szépség nem minden.
Szeretettel gratulálok írásodhoz: o ( Ica
Köszönöm Ica!
Igaz, hogy nem lehet elég korán elkezdeni. A gyermekek még fogékonyak és könnyebben elfogadják azt is, ha valakinek valamilyen testi fogyatékossága van, amennyiben persze nem látnak nagyon negatív példát a felnőttektől.
Szeretettel láttalak: Delory
Szia!
Élvezetes volt olvasni,szépen fogalmaztál,-néhol humoros-, és komoly a tanulsága is:)
Szeretettel: Amaryllis
Köszönöm, örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Delory vagyis én
Nem könnyű mesét írni, és bevallom töredelmesen, meg sem merem próbálni. Inkább olvasgatom őket, mert a mese a felnőtteket is elvarázsolja. Ügyes vagy, és írjál sok szép mesét.
Pl: A Tavasztündérről 🙂
Ölellek szeretettel:Selanne
Köszönöm a látogatásod Selanne.
Én nagyon szeretek mesét írni, biztos azért, mert még gyereknek érzem magam. Talán megpróbálkozom a tavasztündérrel is. 🙂
Szeretettel láttalak: Delory