A férfi már a nevére sem emlékezett. Arra sem emlékezett volt-e valaha egyáltalán neve. Nem őrzött az emlékezete meghitt képeket gyermekkori bölcsőről, anyaföldről. Nem lebegtek előtte szeretett arcok képei. Nem emlékezett. Talán azt sem tudta már, hogy ő férfi. Talán azt sem, hogy ember.
Csak vonszolta magát előre, testét már rég lecsupaszította a végtelen menetelés; letépett róla öltözéket, méltóságot egyaránt, és bemocskolta mindazt a keveset, ami még megmaradt belőle.
Idegen világ sivár fövenyén bolyongott. Ide került, vagy ide született? Nem volt senki, aki megkérdezze ezt, és nem volt senki, aki megválaszolja. Honnan indult, és hová tartott? Ezek már nem is kérdések voltak, csak holmi gyorsan elpárolgó, felvillanó érzések; ahhoz hasonlatosak, amikor időről időre valami szilánkra lépett.
Olyan régóta éhezett, hogy más érzést nem is ismert. Már porföldet is tömködött a szájába, fuldokolva nyelte le, hogy legyen valami a gyomrában.
Nem volt már semmi. Sehol. Csak ő volt, és a folyton tűző nap. Talán örök időktől fogva volt ez így. Mintha pusztán ez a kínzó létezés volna, amely olyan régóta tart, hogy a kezdetére már emlékezni sem lehet, s amelynek talán soha nem lesz vége.
Nem tudta, ki ő. Azt sem, hogy miért létezik. Nem tudta, hová tart ebben a világban, és hogy az miért olyan sivár. Nem tudta, miért kínozza őt a nap, miért gyötri az éhség. Csak egyvalamit érzett: hogy sajnálja. Hogy bánja.
Egyedül a bűntudat volt benne világos és teljes. Csak ezt az egy dolgot cipelte magával. Csupán ő maradt és a végtelen bűntudat, amely végeláthatatlanabb volt, mint a holdbéli láthatár, és könyörtelenebb, mint a perzselő nap.
Nem létezett már olyan pillanata, amikor ne hunyorgott volna. Karja rég elfáradt a végtelen szemellenzésben, árnyékot csak egyetlen egyet ismert, a sajátját. De talán sohasem hunyorgott még annyira, mint a kis "valami" előtt állva.
Állt bambán, hitetlenül, elképedetten. Mi ez a kis "valami", ami kinőtt a szilánkos talajból, ezen a kegyetlen, gyilkos világon? Vézna kis szára volt, néhány vékonyka ágat meregetett, s azokon néhány száraz levelecskét zörgetett a mindig nyughatatlan, forró szél.
Volt árnyéka! Épp arrafelé kúszva hasalt a földön, amerre a férfié. S a férfi, aki már nem tudta magáról, hogy ő férfi, talán azt sem, hogy ember, azt hitte, ez a kis "valami" olyan, mint ő. Hasonlatos hozzá.
Nem emlékezett arra, mi az a szeretet, azt sem tudta, létezik-e egyáltalán. De elöntötte őt valami meleg, éltető érzés. Védeni, óvni akarta a kis "valamit". Jellegtelen torokhangon tiltakozva állt a kis "valami" és a nap közé; karjait kitárta, szembefordult a kegyetlen, vakító óriással, és haragos szavakkal átkozta, melyeket nem is értett. Közben hátra-hátranézett, úgy gyönyörködött a kis "valamiben". Hozzá gyengéd szavakat intézett, melegen dorombolt. Így védte árnyékával, amíg lelke maradékának ereje csak bírta.
Boldog volt. Nem volt egyedül. Amikor összerogyott, odakúszott a kis "valamihez", és átölelte. Lehunyta a szemét, mintha csak aludni készülne. Lehunyt, fáradt, nehéz szemhéjai alól azonban könnyek kezdtek csordogálni. Bűntudatát kimosták fáradt lelkéből; úgy érezte, mindent jóvá tett. Úgy érezte, végtelen útja nem volt hiába. Nem tudta, mi az a hit, de legszentebbül hitte, hogy megtette, amit tudott. Bűntudatának súlya felszállt meggyötört testéről. Felszabadult. A véznácska törzset ölelte, s ölelő karjára eresztve boldog-bús fejét, öntözte a kis "valami" tövét, csillogó, tiszta könnyeivel. A kis "valami" pedig ráhajolt forró fejére, csupasz vállára, hogy most már ő oltalmazza kicsiny, száraz leveleivel; ráhajtotta a mindig nyughatatlan, forró szél.
– Uram! Találtam valamit!
A fiatal férfi köré az övével azonos egyenruhát viselő emberek kezdtek gyűlni, férfiak és nők vegyesen, mind fiatalok. Fiatalok és erősek. Érdeklődő zsongás kezdte megtölteni az erdőt. Az égbe nyúló, végeláthatatlan fák törzsei úgy verték vissza a hangokat, mint holmi misztikus oszlopcsarnok. A lombok megszűrték a nap fényét, a levegőt harapni lehetett; mintha az élet bölcsőjében járnának.
Legutolsóként csatlakozott a csoporthoz egy középkorú férfi. Ő másféle öltözetet viselt, impozáns rangjelzéseket, s hozzá ugyancsak impozáns szakállat. Az ifjak utat engedtek neki.
Ő is érdeklődéssel fordult a fiatalember felé, bár érdeklődésének tüze jóval mérsékeltebb volt.
– Jelentést!
A fiatalember a fejlett technológiáról árulkodó kereső szerkezet monitorára mutatott.
– Uram! Van itt valami. Valami furcsa. Bár nem éppen kincs.
Ez így mintha máris jobban érdekelni kezdte volna az előljárót. A monitorhoz lépett.
A legénység figyelt. Figyelték, mint változnak vezetőjük vonásai. Miként ömlik el arcán a csodálat, a megrendülés és a tisztelet. Egyre jobban csigázta már őket a kíváncsiság, de közelfurakodni, kukucskálva kémlelni mélységes tiszteletlenség lett volna; a legénység jól képzett volt és fegyelmezett.
Vezetőjük szemében sötét környezetben ezüstösen foszforeszkáló vonalak tükörképe remegett. A fejlett ultrahangos technológiára épülő szerkezet monitorán kirajzolódott valami. Valami, amit a föld rejtett magában. Valami, aminek nem kellett volna itt lennie. Itt, ahol ember még soha nem járt. Mert még soha nem tudtak ilyen mélyre hatolni az ősbuja ismeretlenbe. A férfi, aki azt hitte, mindenre felkészült, amire csak felkészülhet egy ilyen expedíció során, olyat látott a monitoron, amire nem volt felkészülve. Egy emberi lény érintetlen földi maradványait.
Mintha egy alvó ember csontvázát látta vola, aki békésen szunnyad, miközben átölel valamit. Ami leginkább lenyűgözte, az a csontok elhelyezkedése volt. Mert messze voltak egymástól. Megőrizték egy szunnyadó ember formáját, de a karok messze eltávolodtak a testtől, és észak-dél irányban jó pár ölnyi távolságban helyezkedtek el. Mintha ölelt volna valamit, de mintha ölelését kiterjesztette volna lehetetlen méretekig. Rejtély, hogy hogyan, de csakis a fölötte a felszínen tornyosuló faóriás gyökere lehet az, amit ölel ez az ember. A leghatalmasabb fáé, amelyet mindeddig láttak ebben a végtelen erdőben. A gyökere, gyökerének törzsöke. Az elhelyezkedése alapján semmi más nem lehet. Az történhetett, hogy… és a középkorú ember ajkai megremegtek, szakálla is vele remegett. Elfordult, nehogy a legénység szeme láttára könnyekre fakadjon. Mert megelevenedett előtte egy kép, ahogyan a mérhetetlen idők folyamán mindegyre növekvő fatörzs egyre távolabb és távolabb tolta egymástól a csontokat. Talán évente csak pár milliméternyit. De mára ezek a csontkarok már méterekre voltak egymástól, ám ugyanúgy ölelték a fa tövét, ugyanazzal a ragaszkodással, mint egykor, amikor még egy élő ember szövetei borították őket. Szövetek, amelyek táptalajt biztosítottak egy hajdani facsemetének.
Vissza kellett nyernie lélekjelenlétét. Megrendülése a faóriások csúcsánál is magasabbra hágott. S végül maga a fa is megérezte felindultságát, amelynek irdatlan töve körül vizsgálódtak ezek az ismerős kis lények. A semmiből támadt szellő megmozgatta szédítő magasságokba meredő ágainak leveleit, s azok ősi, érthetetlen szavakat susogtak zörgő zizegéssel. Szavakat, amelyeket a fa időtlen időknek előtte hallott egy furcsa lénytől, aki hasonlatos volt ezekhez a jövevényekhez, egy lénytől, aki vigyázott rá, s akire most ő vigyáz.
Az elöljáró a fiatalemberre nézett a válla felett.
– Azt mondja, fiam, hogy nem éppen kincs? Hm. Ami fölött áll, az nem kevesebb, mint a legértékesebb kincs, amelynek felfedezéséről bárki álmodozhat. Mert ez itt, fiam nem más… mint maga az élet emlékműve!
13 hozzászólás
Kedves black eagle!
Mi többnyire mások emlékműveit csodáljuk, és ha elég szerencsések is vagyunk, a sajátunk icike-picikéjét építgetjük. Többnyire észrevétlenül..Olvasván veretes írásodat, egyre az járt az eszemben, hogy a tiédbe néhány téglát-követ szívesen adományoznék!
Elismeréssel, és baráti üdvözlettel: pusztai
Kedves Pusztai!
Jelenléted mindig megtiszteltetés. Bátorító, buzdító szavaidat szívből köszönöm. Nagy örömmel láttalak, jó egészséget!
Laca 🙂
Ja, ez lemaradt!!
pusztai
Kedves Laca!
…"Mert ahol a te kincsed van, ott van a szíved is."
A láthatatlan kincsek a valódi kincsek, s úgy érzem, a Te lelked is egy ilyen.
Köszönöm, hogy olvashattam remek, szívhez szóló írásodat!
Szeretettel: gleam
Kedves Gleam!
Én köszönöm megtisztelő figyelmet, örülök, hogy meglátogattál. S annak különösen, hogy az írás a szívedhez szólt. Köszönöm, hogy a szíveddel olvastál.
Laca 🙂🌹
Szia Laca!
A kis "valami", amiből óriás fa lett. Ezután még jobban szeretem a fákat, ha ugyan lehetséges. 🙂
Igazán szívhez szóló történetet írtál szívből lélekkel és jó tollal. Köszönet érte!
Szeretettel,
Ida
Kedves Laca! Nagyon tetszett, nagyon olvasmányos! Szóval megtalálták akkor, ott, a fa tövében, melyet egykor ő látott meg, mint rajta kívüli egyetlen élőlényt a kiégett, sivár, puszta élhetetlen Földön. Mint M.-nál az utolsó felvonás, csak itt nem jégmező, hanem forró pusztaság.
De aztán jönnek az "űrhajósok" egy más világból, s felfedezik!
Borzasztóan mély-értelmű. Az a kis valami. Az élet. A puszta lét. Hogy voltam, voltál, voltunk. S valakik ránk találnak, megállnak egy percre, s azt mondják "Mert ez itt, fiam nem más… mint maga az élet emlékműve!"
Szép írás!!!!
Üdvözlettel: én
Szia Laca! 🙂
Tudsz hatni a lélekre rendesen, ez jutott először eszembe, persze ez nem új megállapítás, hiszen régóta olvaslak.
Az első résznél összeszorult a szívem, annyira érzékletesen fejezted ki a magányt, az éhséget, kilátástalanságot, a "minden mindegy" állapotot. Egy "nincstelen" sorsa, akinek mégis van valamije és nem csak a bűntudat.
A hasonló sorsok vonzzák egymást, olyan ez, mint egy menedék, ahol felébred az életösztön, mint általában, amikor nálunk gyengébb, elesettebb élőlénnyel találkozunk. Ebben a helyzetben a gyenge erősnek érzi magát, ez az érzés kioltja az összes negatív hatást, mert az "adakozás" fontos.
Az idősík váltása meglepetést tartogat, de érdekessége, hogy – halvány sejtéssel – lehet rá számítani.
Aki valódi kincset keres, annak az emberi lélekben kell kutatni, ez a kutatás maga az élet felfedezése, mint ahogy zártad ezt a történetet az "élet emlékművével".
Örömmel olvastalak, mint mindig. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Ida, Bödön és Kankalin!
Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmetek, örömömre szolgál, hogy meglátogattatok itt. Nagyon szép, értékes visszajelzéseket, gondolatokat kapott a novella; szívből köszönöm buzdító szavaitokat. 🙂🙂🙂
Laca
Kedves Laca!
Nagyon megható történet és egyben tanulságo is!
Tanulságos olyan szempontból,hogy rámutat hol
keressük az igazi értékeket.
Rámutat egy olyan kilátástalan helyzetre,amit
már szinte nem is lehetne életnek nevezni.
Lézengés talán,de egyben kibirhatatlan terhet-ket
cipelö zord valóság.
Ahol az érzések kihaltnak tünnek,egyedül még
a lendplet viszi az egyént.
folyt
Miktor rátalált arra a kis ´valamire´mintha
kinyiltak volna a szemei,talán azok a belsök,
a lelkiismeret ablakai…és érezni kezdt,hogy él.
Érezni kezdte,hogy nem csak az ö sorsa kegyetlen
és hogy más is rászorul segítségre1
elszállt
Semmije sem volt,csak az árnyéka,ezzel védte a kis
´valamit´.
Mindennél többet adott,mert mindenét oda adta!
…és ekkor felébredt benne egy érzés,amit eddig nem ismert,
a gyöngédség,a szeretet érzése!
Lassan érezni kezdte,hogy önzetlensége,szeretete büntudatát
kimosták fáradt lekéböl!
A második részböl meg idéztem,mert szebben nem lehetne kifejezni:
"De mára ezek a csontkarok már méterekre voltak egymástól, ám ugyanúgy ölelték a fa tövét, ugyanazzal a ragaszkodással, mint egykor, amikor még egy élő ember szövetei borították őket"
Nagy elismeréssel graulálok remek írásodra!
Üdv:sailor
Szép napot!
Kedves Sailor!
Nagyon köszönöm mindhárom részét a gondolataidnak, de különösen az utolsó, a harmadik indított meg leginkább. Olyan szép összegzést írtál a lelki vonatkozások tekintetében, hogy nincs is mit hozzá tenni. Ezt kiemelném: "Semmije sem volt,csak az árnyéka,ezzel védte a kis ´valamit´. Mindennél többet adott, mert mindenét oda adta!" Egyik legfontosabb emberi értékünk, ha erre képesek vagyunk.
Számos momentumot beépítettem a műbe, amelyeknek legtöbbje jelképes, de az érzelmek azok érzelmek. A lélek, az lélek, akár egyénileg, akár egyetemlegesen.
Szívből köszönöm hozzászólásodat.
Laca 🙂