Hiába mondod, hogy nem szabad bemennem a szobádba.
Nem hiszek neked.
Tudom, hogy várod minden reggel, hogy felébresszelek.
Ha nem így lenne, nem ölelnél át, mikor válladba szuszogom, hogy „jó reggelt”. Nem cibálnád meg a fülem, nem vakarnád meg álmosan dünnyögve a farkam tövét.
Tudom, hogy tudsz az éjszakai őrjáratról. Észreveszed, hogy bemegyek hozzád, megszagollak, mert csak az orromnak hiszem el, hogy ott alszol, hogy még itt vagy.
Ha hívogat a telihold, vagy a szomszéd Bundás hangja, elég, ha kicsit megböködlek. Érted a jelzést. Felkelsz, és jössz velem kertet járni, az éjszakai osonkodót elzavarni. Téged nem zavarnak a sejtelmes hangok és árnyak, mert tudod, hogy veled vagyok.
Tudod, hogy nem azért simulok, hozzád, mert félek, hanem csak erőt akarok meríteni a közelségedből.
Mert mi összetartozunk.
Társad vagyok.
És majd a hiányomat hagyom rád örökül.
1 hozzászólás
Ó, a drága kis Adolf…!
Hűségben elbújhatunk mellettük…
Szép kis írás!