Karácsony. Robogó vonat. Szaladó képek. Homály.
Gondolatban már a kórházba értem. Az utat tudom már két éve. Arcomon begyakorolt mosoly.
A torkom szorít, mély levegővétel.
A kórterembe lépek. Ölelés, hanyatló kezek.
Ringatózó ágyon mozdulatlan a leánytest.
Mindig csak én beszélek.
Néha halkan suttogva, rekedten közbeszól.
– Törődj többet magaddal a hajad kicsit gondozatlan.
Budapest- Keleti pu.- Nagyvárad tér- László kórház.
A/ 5 Pavilon.Belépek. Az előtér üres. Csend.
A kórterembe nézek. Az ágy üres.
Talán jobban van és tolókocsiba tették,
az is lehet,hogy másik osztályra vitték.
Felelevenedik bennem egy visszatérő álom.
-Nincs itt. Közölték látogatáskor.
-Másik kórházban tetszik találni. Már lábra tud állni.
Kórháztól-kórházig mentem de sehol sem találtam.
Valaki megfogta a vállam. -Tessék leülni kisasszony.
Ébresztett fel álmodozásaimból a professzor.
Egy pohár víz és gyógyszer a kezében.
-Vegye be kérem-mondta. Egy pillanat és azonnal jövök.
Nekem időtlen időkig tartott,pedig csak addig volt távol, amíg a gyógyszer hatott.
Ekkorra tudtam miért üres az ágy, és tudtam hiába keresem az egyetlen drága testvérem, sohasem találom.
Beteljesült az álom.
Már nem hallottam mit mondtak, amikor visszatértek.
Nem maradt más hátra csak egy üres ágy és egy üres tekintet.
5 hozzászólás
Kedves Zsófi!
Ez nagyon megrázó alkotásod. Már az elején lehet sejteni, hogy az álomnak valóságos alapja van, és valóra válik.
Szépen végigvitted az álomtól a szomorú beteljesülésig. Egyszerű, fájó szavakkal elmondtad az elmondhatatlant.
Judit
Köszönöm szépen , Zsófi
Kedves Judit !
Igen , nagyon fájdalmas, főleg azért, hoGy húsz éves koráig, nem volt semmi baja s hirtelen egyszer csak LEESETT A LÁBÁRÓL, S AZÓTA TÖBBET NEM TUDOTT LÁBRA ÁLLNI.
kÖSZÖNÖM LÁTOGATÁSOD ÉS MEGÉRTÉSED. SZERETETTEL, ZSÓFIA.
Kedves Zsófi!
Nagyon szomorú!
Én is tudom, hogy ez a világ rendje: születünk, és meghalunk.
De amikor szembesülünk vele (hiába vártuk már) akkor is mellbe vág.
Üdvözlettel: János
Köszönöm János .